Kritika

Itt már a pénz az úr – Az oroszlánkirály

A Disney újabb erődemonstrációt tart, és mozikba küldi a ’94-es klasszikus Az oroszlánkirály feldolgozását, ezzel pedig a filmgyártás legsötétebb jövőképét vetíti előre.

1998-ban Gus Van Sant, a Good Will Hunting rendezője gondolt egyet, és újraforgatta Alfred Hitchcock klasszikusát, a Psychót. Nem szimpla remake készült el: snittről snittre lemásolta az eredeti alkotást, és ezt afféle homage-nak (hódolatnak) szánta. Van Sant munkáját erősen kritizálták, két Arany Málna-díj is ütötte a markát. A visszajelzés mértéke teljesen jogos volt, hisz mi értelme van ugyanazt a filmet még egyszer megnézni bármiféle variáció nélkül? Aztán itt vagyunk több mint húsz évvel később, és megérkezik Az oroszlánkirály, amely folytatja a remake-ek legrosszabb hagyományait.

Az amerikai stúdiórendszer bekebelezésében élenjáró Disney sajnos anyagilag (és sokszor kritikailag) is működőképessé tette a kreativitás felszámolását. A közel százéves múltra visszatekintő monstrum vállalat most ott tart, hogy a legnépszerűbb filmjeit tálalja sorra új kiadásban. Az évente többször előforduló remake-adag az elején még majdnem indokoltnak tűnt. A feldolgozás intézménye önmagában nem ördögtől való, viszont csak akkor működik, ha meghaladni szándékozik az eredeti művet, vagy ha alapos változtatásokat eszközöl az alapanyagon. A Demóna a Csipkerózsika-történet parafrázisa volt egy új szereplő szemszögéből, míg a Hamupipőke akár még jobb is, mint az 1950-es rajzfilm.

Az oroszlánkirály igazi előzménye azonban A dzsungel könyve volt, mely rendhagyó technikai megvalósítással készült el.

Fotórealisztikus állatokat és természeti környezetet kaptunk Jon Favreau-tól és csapatától – a Disney pedig fel is kérte a rendezőt, hogy álljon neki kifacsarni az állatok urának történetét. Az eredmény azonban egy tech demo lett, mintsem sajátos vízió.

Mi ez, ha nem az élet körforgása, amiről a film is beszél? William Shakespeare Hamletje a japán Kimba, a fehér oroszlán című rajzfilmben ölt testet, mely inspirálja az 1994-es Az oroszlánkirályt, ami most újjáéled 25 évvel később.

Az új verzió azonban amilyen korszerű látványtechnikában, olyannyira el van maradva a történetmesélés terén.

Jon Favreau vezényletével a Disney vizuális effektművészei az utolsó pixelt is a lehető legaprólékosabban renderelték le. Elképesztő, hogy néz ki a 2019-es feldolgozás kezdve az eredetiben nem túl sokat mutogatott természeti képektől, az apróbb rovaroktól az antilopokon át egészen az oroszlánok napfényben lobogó sörényééig. Páratlan és úttörő technikai megvalósítás ez a CGI-vel előállított Animal Planet összeállítás, de nem szolgálja a film narratíváját – a küllem pont ellene játszik a cselekmény hangulatának.

Kifejezéstelen arcú állatokat nézni ugyanis nem akkora móka, mint az animált valóikat. A színes és látványos revüszerű musicalbetéteket stílustalan sétálgatásra cserélték az alkotók, így megölték a ’94-es film személyiségét is. A bérrendező Favreau szolgalelkűen adaptálta a Disney-klasszikust, de meg sem próbálta a sajátjává formálni. Csupán egy nagyon-nagyon drága másolat marad Az oroszlánkirály, és el nem tudok képzelni embert, akinek jobban tetszhetne a marketingkampányban módszeresen élőszereplősnek hazudott (a)verzió.

Minden emlékezetes pillanatot, a forgatókönyv nagy részét, a jelenetek sorrendjét egy az egyben átvettek. Annyira nem akartak újat adni a közönségnek az alkotók, hogy az eredetiben még a Mufasa hangját szolgáltató James Earl Jonest is visszahívták. A viccek, a dalok és a kellemes szófordulatok mind ismétlődnek, de több esetben összecsapottak az emlékezetes momentumok. Simba és Nala sok év utáni találkozása minden érzelmet nélkülöz, de Mufasa halálának sincs olyan súlya, mint korábban. Timon és Pumba felbukkanása azért dob az összképen, mert az ő kémiájuk még mindig működőképes, és a több szöveg ebben az esetben még jót is tett nekik. Zazu és Nala szerepvállalását is enyhén bővítették, míg Rafikit a háttérbe tolták. Zordon pedig sokkal tenyérbemászóbb, pitiánerebb figura, mint a korábbi nagystílűbb alak.

Ennyi jutott nekünk a történetből: mint egy általános iskolás ünnepi szavalásai, ahol pusztán felolvassa, ami a papíron van mindenféle beleélés nélkül. Egy-két felesleges töltelékjeleneten kívül minden maradt a régiben, így

amit igazán el tudunk ismerni tehát, az a látvány, ami lélegzetelállító, de nem időtálló.

Tíz-tizenöt év múlva ugyanis könnyen lehet, hogy már elavulttá válik, a kézzel rajzolt verzió viszont örökké él sajátos ábrázolásmódja miatt.

A Disney térnyerése már akkorára nyúlt, hogy nyugodtan kiadhatják cinikus módon a kedvenc filmjeinket felújítva, és közben összedörzsölt marokkal azt várják, hogy csengetjük a lóvét. Aki a felszínes nosztalgiázásba szeretne merítkezni, azt már úgysem állítja meg semmi: a marketinggépezet győzött ebben az esetben. Jon Favreau filmje biztosan sikeres lesz, és várhatjuk az újabb másolatokat – a Van Sant-féle módszer győzedelmeskedni látszik. Viszont, ha szeretnénk, hogy ez az értelmetlen pénzhajhászat véget érjen, a tárcánkkal kell szavaznunk. Az oroszlánkirály esetében pedig jó helyen van az a kiérdemelt összeg a zsebünkben: inkább vegyük elő a ’94-es filmet, és éljük újra a kedves élményeket otthon!

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás és Moziban rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..