Gyilkosnak nem születni, csak azzá válni lehet – állítja Dr. Dorothy Otnow Lewis, törvényszéki pszichiáter, az HBO Őrült, nem elmebeteg (Crazy, Not Insane) című dokumentumfilmjének alanya, aki évtizedeken át vizsgálta a sorozatgyilkosok elméjét, az így keletkezett kivételes szaktudása segítségével pedig felállított egy elméletet arról, mitől lesz valakiből gyilkos.
Alex Gibney, veterán dokumentumfilmes rengeteg tapasztalattal rendelkezik arról, hogyan kell egy-egy ikonikus személy életét (Steve Jobs: The Man in the Machine) vagy megbotránkoztató jelenséget (Szcientológia, avagy a hit börtöne) lebilincselően feldolgozni. Ezúttal a kettő kombinációját láthatjuk az Őrült, nem elmebeteg című filmjében, ami a pionír pszichiáter,
Dr. Dorothy Otnow Lewis munkásságát mutatja be, s vizsgálja meg egyúttal a sorozatgyilkosok működését.
Dr. Lewis karrierje kezdete óta a fiatal- és felnőtt korú bűnelkövetőkkel foglalkozik, tevékenységének jelentősége azonban nem merül ki ennyiben: a doktornő az elsők között vizsgálta a disszociatív személyiségzavart (korábbi nevén többszörös személyiségzavar) az erőszakos személyeknél. Az általa kezelt gyilkosok nagy részénél ugyanis személyiséghasadást fedezett fel – pontosan, ahogy a Széttörve című filmben láthattuk. Persze sem Dr. Lewis, sem a dokumentumfilm nem állítja azt, hogy minden disszociatív személyiségzavarral küzdő személyben ott lapul a Szörnyeteg, a betegség csupán magyarázatként szolgál a gyilkosság elkövetésére.
A doktornő szerint több tényező játszik közre abban, hogy valaki gyilkossá váljon, ám ezek jelentős része egybecseng a disszociatív személyiségzavar kialakulásával is. Alapvetően a betegség – ahogy az erőszakos hajlam – akkor jelentkezhet, ha egy gyerek súlyos fizikai vagy szexuális traumát élt át, így az elméje létrehoz egy „védelmező ént”, amolyan Tyler Durdent. A szociológiai behatások mellett biológiai okai is vannak egy gyilkos születésének – ez általában agykárosodást jelent.
A film rendkívül világosan magyarázza el a jelenséget Arthur Shawcross ügyén keresztül.
Egy animáció bemutatja, hogy a legkisebb elváltozás is olyan impulzusokat küldhet az agynak, ami állatias viselkedést generál, majd Dr. Lewis egy agy modelljének segítségével fejti ki részletesebben az agybéli történéseket. A pszichiáter érthetően és nem kevés iróniával – mellyel nyilván saját magát disszociálja a munkája során megismert felkavaró tényektől – ismerteti a frontális lebeny, majd az úgynevezett limbikus rendszer működését, mely az agy érzelmekért felelős központja. Shawcross esetében ezt a területet stimulálta egy ciszta, illetve néhány karcolás az agya felületén – és biológiailag ez vezetett a személyiséghasadáshoz.
Mindezt az Őrült, nem elmebeteg autentikus archív felvételekkel támasztja alá:
végignézzük, ahogy az alanyok radikálisan megváltoznak. A 12 nőt megerőszakoló és brutálisan meggyilkoló Shawcross például édesanyjaként végzett az áldozataival, a vele készült videóban pedig valóban az idős nő szólal meg, és hirtelen úgy érezzük, mintha a Psycho Norman Bates-e ülne hipnózisban Dr. Lewsisszal szemben.
A többszörös személyiségzavar diagnózisa tehát manapság is hollywoodi szenzációnak tűnik, amivel James McAvoy bebizonyíthatja színészi tehetségét, nem pedig valós betegségnek, ami gyökeresen megváltoztatja az emberi életeket. Ez pláne így volt 30 évvel ezelőtt, Dr. Lewist pedig számtalan támadás érte. A totális újdonságot prezentáló fiatal nőt nem vették komolyan, rengeteg előítélettel kellett megküzdenie – a film azonban nem akarja sem áldozattá, sem hőssé tenni a doktornőt. Nincs is rá szükség: a tények magukért beszélnek. Az ellentábor szakmaiatlansága pedig még inkább Dr. Lewis felé dönti a mérleg nyelvét. Az Őrült, nem elmebetegben megszólaló törvényszéki pszichiáter, Dr. Park Dietz – aki szintén tanúskodott Shawcross tárgyalásán – gyakorlatilag egy legyintéssel elintézi a disszociatív személyiségzavar tényét ahelyett, hogy tudományos alapokon cáfolná meg azt.
A betegségben szenvedő bűnelkövetők természetesen nem ártatlanok, és a doktornő egyértelműen az igazságszolgáltatás pártján áll.
Azonban az Őrült, nem elmebeteg végeredményben a halálbüntetés elleni kiáltvány. Hiszen a disszociatív személyiségzavarosok többsége nem fogja fel tetteinek következményeit, így a kivégzés még a „megszokottnál” is kegyetlenebb ítélet számukra. Ricky Rey Rector például megszokta, hogy vacsora után későbbre hagyja a desszertet, ami az utolsó vacsorája esetén pekándiós pite volt. Ám Rector nem ette meg az édességet, mondván, majd a kivégzés után sort kerít rá – kérdés, hogy végül ki ette meg a pitét…
Látható tehát, hogy ezek a személyek nemcsak saját maguktól, hanem a racionális világtól is disszociálják,
leválasztják magukat. Ezt mintázza az Őrült, nem elmebeteg néhány jellemzője is, mellyel a film saját magán belül disszociál. Alapvetően a film narrátora Dr. Lewis, ám néha átveszi tőle a szót Laura Dern. A színésznő megnyugtató orgánuma tompítja a szörnyűségeket, amikről beszél, ahogy a szénrajzok is, melyek az események rekonstruálására szolgálnak.
Érdekes adalék, hogy a limbikus rendszerben található amigdala (a félelemért felelős központ) károsodása, vagyis csökkent működése felelős a pszichopátia kialakulásáért. Bár a pszichopaták közül ugyan nem mind gyilkos, ám a statisztikák szerint 50%-ban ők felelnek az erőszakos bűncselekményekért – így kerül képbe az amerikai true crime jolly jokere, Ted Bundy is. Ő lesz a végső érv a halálbüntetés ellen. Ugyanis ha 1989-ben nem végzik őt ki, vitathatatlanul többet megtudhattunk volna a sorozatgyilkosok pszichéjéről, és akkor talán az Őrült, nem elmebeteg még ennél is izgalmasabb dokumentumfilm lett volna.
