Kritika

Gyerekmenü diétás horrorral – Öt éjjel Freddy pizzázójában

Scott Cawhton kilenc év alatt kiépített egy egyedülálló horror-franchise-t a videójátékok világában. A Five Nights at Freddy’s már-már megfejthetetlenül összefüggő világát nem könnyű leírni, ebből adódóan nagyvászonra adaptálni sem. Az Öt éjjel Freddy pizzázójában mégis tisztességes próbálkozás lett, de mindenkit nem fog tudni kiszolgálni.

A Five Nights at Freddy’s (FNAF) szerencsés csillagzat alatt született. 2014-ben üstökösként robbant be a független fejlesztésű horrorjátékok világába, amit néhány évvel korában a Slender kezdett kikövezni (a Slender Manről azóta szintén készült film), és szinte rögtön elhivatott rajongói közösségre tett szert. A Chuck E. Cheese-szerű, főszereplő figurák még egy alzsáner, a mascot horror születését is jelezték – ezekben a játékokban jellemzően gyerekeknek szánt kabala- vagy rajzfilmfigurák válnak gyilkos gonosszá.

Az egyszemélyes alkotó, Scott Cawhton gyors egymásutánban készítette a különböző, de hasonló alapötletre épülő epizódokat. Ma pedig már egy teljes stúdió dolgozik a franchise-on, ami a transzmedialitás irányába is ellépett. A videójátékokon kívül könyvtrilógia és két, Libabőr-szerű antológiasorozat, foglalkoztatókönyvek, játékfigurák teszik ki a FNAF-univerzumot. A filmes megjelenés is régóta várat magára, hiszen már 2015-ben tárgyalásokat kezdett róla a Warner Bros., ám végül a Blumhouse-nál kötött ki a projekt, ahol egy időben még Chris Colombus is felmerült rendezőként. A hosszas huzavona hátterében részben maga Cawhton állt, aki mindenképp a tökéletes megoldást kereste az adaptálásra.

Öt éjjel Freddy pizzázójában

A játék sikere ugyanis az egyszerű mechanikáiban rejlett. Nincs más dolgod, mint egy irodában ülve a kamerákon figyelni az animatronikus kabalákat, akik el akarnak kapni, majd a megfelelő pillanatban rájuk csukni az ajtót, ha betörnének. A játékos helyhez kötöttsége és a folyamatosan fogyó áram egyensúlyozása adta azt a feszültségfaktort, amivel felhívta magára a figyelmet.

Ám hiába a zseniális ötlet és megvalósítás játékként, erre filmet felhúzni nem lehet.

Van azonban más is, amiről a franchise híres – vagy inkább hírhedt –, és az Öt éjjel Freddy pizzázójában is inkább ebből merített. Ez pedig a háttértörténet. A különálló játékoknak ugyan sokszor nem volt érdemi története (vagy cselekménye sem), de kilenc év alatt mégis kialakult egy összefüggő világ, ahol mindennek és mindenkinek lehet jelentősége. Mindez történt olyan kusza, követhetetlen módon, hogy teljes YouTube-csatornák nőttek ki csak abból, hogy az értelmét keresték és magyarázni próbálták az egyes elemeknek.

A film főhőse, Mike (Josh Hutcherson), aki munkáról munkára sodródik, miközben egyedül próbál gondoskodni a kishúgáról, Abbyről (Piper Rubio). Amikor egy újabb kirúgás után felmerül, hogy elvesztheti a kislány felügyeleti jogát, Mike elvállalja az egyetlen állást, ami elérhető: éjjeli őr lesz Freddy Fazbear pizzázójában. A húsz éve bezárt hely azonban messziről sem ártatlan, és jó oka van annak, hogy az őr-pozíció olyan gyakran megüresedik. Az épületben felállított, animatronikus bábokat ugyanis gyerekek szellemei lakják, és nyomába erednek bárkinek, aki belép az étterembe.

Öt éjjel Freddy pizzázójában

Mike-nak azonban nem a hamarosan halálos veszéllyé váló munka az egyetlen gondja. Gyermekkorában ugyanis elrabolták az öccsét, és ezt nem sikerült feldolgoznia. Minden éjjel megpróbál egy speciális álomállapotba kerülni, hogy fejben újrajátszhassa az elrablás pillanatát, hátha fel tud idézni egy új részletet. Az étteremben azonban az álmai összekeverednek a nyolcvanas években megölt gyerekek szellemeivel, úgyhogy Mike számára egy új nyomozás is kezdetét veszi.

Scott Cawhton és Emma Tammi rendező jó érzékkel választotta ki az alapot a filmhez,

a játékok burjánzó sztorijának egy könnyen emészthető részét fogták meg. És ez az elem jól is működik: a történet egyszerű, befogadható és kerek. A játékokkal ellentétben látszik, hogy átgondolták a film részleteit, így az easter eggek mellett következetes módon szórnak el a fináléhoz vezető jeleket.

Öt éjjel Freddy pizzázójában-Josh Hutcherson

Mike szembenézése a traumáival és az Abby köré szerveződő érzelmi mag kitölti a filmet. Hutcherson szerethetővé alakítja a főhőst annak minden problémájával együtt, és az olyan mellékszereplők is megszolgálják a szerepüket, mint Matthew Lillard és Elizabeth Lail.

Egy horrorjátékból eredő alkotáshoz képest azonban az Öt éjjel Freddy pizzázójában egyáltalán nem ijesztő.

A jumpscare-jeiről híres franchise egyetlen tisztességes rémísztést sem tud felmutatni – egy visszatérőt leszámítva, amit maga is viccnek kezel. Az animatronikus bábok roppant hűek lettek az első játékban látható dizájnjukhoz, cserébe azonban látványosan korlátoltak, amitől a hozzájuk kapcsolódó jelenetek ijesztő helyett humorosak lesznek. Akkor is, amikor nem annak szánják.

Kis kitérőként megjegyzem, hogy az első játék hátborzongató hangulatát maga a játéksorozat sem tudja reprodukálni. A franchise elmozdult a színesebb, gyermekbarátabb irányba, és ebből, valamint a korhatár-besorolásból is sejthető volt, hogy komoly horrorra nem számíthatunk.

Az Öt éjjel Freddy pizzázójában tényleg gyerekhorror lett, de még annak is vérszegény

– ijesztgetésért, erős atmoszféráért vagy bárminemű feszültségért ne ezt válaszd.

Cawhtonék érezhetően a rajongókat célozták, ha tehát szűz szemmel néznéd, nem fogod ebből megérteni, mitől olyan nagy szám a játék. Az adaptáció története teljesen különálló, előismeret nem kell hozzá, viszont ha már néhány filmet láttál életedben, semmilyen meglepetést nem tartogat. A sztori szögegyenes, a néhány csavarja erőtlen – ha ismered a játékokat, nem fognak váratlanul érni, míg ha nem, akkor azért tűnnek légből kapottnak, mert szinte az utolsó pillanatig várnak a fordulatokkal.

Az Öt éjjel Freddy pizzázójában legnagyobb értéke a franchise múltját tekintve bontakozik ki: igenis el lehet mesélni egy történetet ebben a világban úgy, hogy a karakterei érdekesek, a sztori követhető és önmagában is megáll. A rajongók számára épp ezért lehet felemelő szórakozás. Ha azonban mint önálló alkotást nézzük, akkor különleges filmélményt nem ad. Horrornak nem ijesztő, thrillernek nem feszült, sőt sokszor inkább nevetséges önhibáján kívül – nézhető, a darabjai összeállnak, de ennél nem több.

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!