Elrontott családi kapcsolatokról kétféleképpen mesélhet jól egy film: vagy húsbavágóan őszintén a komoly problémák mélyére hatol vagy könnyed, humoros, de önironikus hangvétellel érint néhány apróbb súrlódást. A kettőt összerakni azonban kész katasztrófa: nevetgélve beszélni kőkeményen tönkrement anya-fia életekről is csak Hollywood képes. Ez az Otherhood.
Bár az több, mint üdvözlendő, hogy az elmúlt jó 10-15 évben végre Hollywood is értékeli annyira a középkorú és időskorú nőket, hogy főszereplői szerepbe ültetve őket megpróbál valamit mondani erről az életkorról és -helyzetről, a cél azonban még nagyon messze van. Az egyértelműen lejött a kezdeti próbálkozásokból, hogy minél kevesebb nézőt veszítve, a mainstream hozzáállás még elengedhetetlennek érezte a szex és a romantika bevonását az ilyen alkotásokba. Gondoljunk csak a jobban sikerült Minden végzet nehézre vagy a jóval gyengébb Egyszerűen bonyolultra vagy a Szerelem a végzetemre. Az álomgyár megpróbált nyitni egy generáció felé, de kisiskolás módon a legegyszerűbb segédeszközhöz nyúlt, amikről köztudott, hogy könnyen eladhatók. Ezeket a filmeket ha nem is felváltja, de kiegészíti egy adag olyan mű, mint a Könyvklub, a Wine Country vagy a Netflix legújabb darabja, az Otherhood.
A cím egyébként „frappánsan” a motherhood (anyaság) szó lefaragása. És ez még csak a kezdet!
A történetben három kiábrándult anya egy újabb anyák napi telefonhívás hiányában úgy dönt, itt az ideje, hogy kis időt eltöltsenek harmincas fiaikkal. Fogják magukat és hívatlan-váratlan betoppannak, hogy akkor ők most szépen beköltöznek hozzájuk pár napra. Az emberek nagy része nagyjából 80%-os pontossággal meg tudná mondani egy képkockát se látva a filmből, hogy milyen jelenetekre is lehet számítani egy ilyen kiindulásból. Kliséhalmok tömkelege megszórva jó néhány már-már depresszív helyzettel.
Panelkaraktereket kapunk, akik tökéletes hajjal, sminkkel, testtel és ruhatárral próbálnak a világ átlagembereihez és anyáihoz szólni. Persze, mert minden ötvenes nő úgy néz ki, mint egy harmincötös, olyan ruhatára van, mint egy hollywoodi sztárnak és akkora villában él, hogy a legnagyobb probléma az, ha a medencében összeállnak a lehulló levelek. Egy hangyányi hitelesség, emberség vagy valódiság sincs ezekben a nőkben – már ami a külsőségeket illeti.
És talán ez az, amit Hollywood a teljesen váratlan, megalapozatlan és túltolt dramaturgiai súlypontokkal ellenezni próbál. Nem baj, ha te nem így nézel, ki, nincs ekkora házad, ékszer- és ruhaarzenálod, de lám, a gazdagoknak is vannak földi halandó problémáik.
A film arról akar szólni, hogy a főszereplők fiai milyen elhanyagoló és érzéketlen gyermekek, miközben
valójában az anyák az irracionális figurák komoly problémákkal.
Felicity Huffman karaktere a tipikus minőségi plasztik-anyuka, aki mindig tip-top, tökéletes testtel, beállított hajjal és a megfelelő kiegészítőkkel. Üvölt róla a pénz, na meg persze az, hogy mindez csak egy drága álarc egy önbizalomhiányos lelket takarva. Számtalan hasonló karakterrel találkozhattunk már korábban, sőt a Mamma Mia! Christine Baranskija évekkel ezelőtt már tökélyre fejlesztette ezt a típust. Csak ő megfejelte mindezt egy nagy adag öniróniával és élettel. Az egyébként tehetséges Huffman azonban ezúttal csak kisminkelt árnyéka önmagának. Ahogy igazából szereplőtársai is.
Patricia Arquette a kissé hippibb zongoratanárnő, aki bővebb ruhákban jár és nem 34-es mérettel rendelkezik, de a haj, a smink és a mindenhez illő táska-fülbevaló nála se maradhat el. Ahogy a karót nyelt özvegyet alakító Angela Bassettnél sem. Ő az, aki mindig nemet mond az első italra, aki megbotránkozik a szex szó hallatán, és aki aztán persze a film közepén kap egy csajszis makeovert, mert hol is lehetne egy ötvenes nő önbizalma, ha nem dobja ki a melleit egy jó kis feszülős ruhában?
Egyikük sem szerethető vagy különösebben szimpatikus, nem sajnáljuk őket igazán. Ahogy a fiaik sem érdekesek vagy extrán rosszak és hanyagok. Nem szívesen hiszem el, hogy fiúk milliói zárják ki ennyire az anyjukat az életükből, de ha ilyenek a szóban forgó anyák, akkor még igazat is adnék a fiúknak.
Mégis a hangsúly állandó ingadozása a film legnagyobb hibája.
Mind a három anya-fia kapcsolat brutálisan komoly problémákat mutat, amiket 20 évvel ezelőtt kellett volna elkezdeni kezelni szakemberekkel. Az egyik anya 30 éven át csak sejti, hogy a fia meleg, de egyszer nem ül le vele erről beszélni, aztán kiderül, hogy egyébként van egy unokája, mert a fiú spermadonorként kisegített egy baráti párt. A másik anya meglepődik azon, hogy a magazin, aminek a fia dolgozik egy férfiaknak szóló példány, hiányos öltözetű lányokkal teletűzdelve – tehát a nő életében nem vette még a kezébe azt, amin a fia évek óta nap mint nap dolgozik. A harmadik pedig annyira elmarta magától az övét, hogy azt se tudja, hogy az eljegyzésre készül, de a szülői nyomás okozta mély sebek miatt elbizonytalanodik és több hétre szakít a barátnőjével. És ezek csak a főbb irányvonalak az Otherhoodban.
A film korántsem elég vicces vagy könnyed, és végképp nem elég önironikus, hogy hitelesen átadja a vászonról áradó csillogást, nevetést és a bugyuta bonyodalmakat vagy az olyan „semmis” anyai túlkapásokat, mint betörni a fiad lakására, csak hogy vacsorát főzhess neki. Három borzasztóan elcseszett nőt, anyát és fiút látunk, akiknek a kapcsolata sokkal töröttebb annál, mint hogy három bocsánatkérés és két nevetés hipp-hopp összeforrassza azt.
Ilyen súlyos sebekkel az alkotás nyíltan vállalhatta volna, hogy ez egy kőkemény dráma három anyáról, akik legbelül tudják, hogy elrontották a gyerekeikkel a kapcsolatukat. A 60-hoz közeledve pedig ráébrednek, hogy azért nem is lenne olyan rossz, ha mégis ismernék őket és megkapnák azt a nyomorult telefonhívást minden anyák napján. Valami igazat, valami emberit kaphattunk volna: egy filmet, amiben ha nem is a konkrét példák során, de a fennálló problémák, a kommunikáció hiánya vagy az elfojtott sérelmek révén nézők milliói azonosulhattak volna a szereplőkkel.
Ezek a témák megérdemeltek volna egy filmet, ami komolyan veszi magát, a szereplőit és a nézőit is.
Számomra a legérthetetlenebb azonban az, hogy mindezt attól a Cindy Chupacktól kapjuk, aki a Szex és New York sorozat hat évadán át bebizonyította, mennyire behatóan ismeri a női lélek rezdüléseit és a gyengébbik nem gondolatvilágát. Hogy a nők is hús-vér emberek és egy-egy komolyabb barátság simán felér a családhoz. De úgy látszik, egy korosztállyal feljebb már nagyon nem tud mit kezdeni a nőkkel, holott ő is az ötvenes évei közepén jár, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy teljesen idegen lenne számára, amiről próbál mesélni.
Több amerikai kritikai is emlegeti, hogy mennyire érzelmes és szép lett a film, ami arra hívja fel a figyelmet, hogy az ember foglalkozzon az anyjával és igenis néha napján hívja fel. Nem tudom, hogy az ország mérete, a kulturálisan sokkal bevettebb „szétköltözik a család” formula vagy egyszerűen a társadalmi különbségek miatt, de ha Amerikának tényleg ilyen filmekre van szüksége ahhoz, hogy észbe kapjanak az emberek, hogy „jé, anya létezik és anya jó”, akkor lehet, hogy mégiscsak korrektül reprezentatív ez a film.
