Kritika

Őszi derű – Our Souls at Night

Jane Fonda és Robert Redford ismét egymásba szeret a vásznon, ez pedig éppen elég ahhoz, hogy az Our Souls at Night (Milyen hosszú az éjszaka) bearanyozza a napunkat.

Biztos vagyok benne, hogy az Our Souls At Night-ot kizárólag a főszereplők személye miatt nézi meg minden érdeklődő. Ki ne szeretné újraélni azt a varázslatot, ami a Mezítláb a parkban-t és a Las Vegas-i lovast (illetve a kevésbé ismert, Arthur Penn-féle Az üldözőket) naggyá tette? Vagy ki ne szeretné voyeurként meglesni, mennyit öregedett Redford és Fonda az elmúlt negyven-ötven évben? Ráadásul ha két idős kedvenc bukkan fel a vásznon, akaratlanul is befurakszik az agyunkba a gondolat, hogy vajon még meddig élvezhetjük a játékukat – ezért minden adandó alkalmat megragadunk, nehogy elszalasszuk az utolsót. Megkockáztatom, hogy a két színész fejében is ezek a kérdések forogtak, amikor igent mondtak a felkérésre. És milyen jól tették!

Akár a rajongás, akár a perverz kíváncsiság mozgat, az Our Souls at Night nem okoz csalódást.

Az Our Souls at Night provokatívan nyit, hogy aztán a harmónia és a csendes humor uralkodjon el rajta. Addie átmegy a szomszédjához, Louishoz, akivel gyakorlatilag évtizedek óta ismeretlenül élnek egymás mellett, majd arra kéri, hogy aludjon nála. Az ötlet nyomán óvatos kísérletezés kezdődik, amely mindkettőjük életét felforgatja. A vegyes megítélésű és hullámzó színvonalú Netflix (Velencében valaki viccesen fújolt is, amikor feltűnt a logó a vásznon) ezúttal egy kevésbé veszélyes, ugyanakkor érzékeny alkotókat igénylő témához nyúlt – bár a „tévéfilmes” lépték érezhető, az Our Souls at Night egy engedékenyebb moziteremben is megállja a helyét.

Our Souls at Night

Az indiai származású Ritesh Batra az Ezerízű szerelemhez hasonlóan igazi hangulatfilmet, keserédes romantikus darabot rendezett – vígjátéknak nem nevezném, de az egész filmet belengi a csendes derű, jóleső melegség. Az Our Souls at Night olyan, mint az őszi napsütés – azaz a hangulata tökéletesen illik a témájához, két idős, de életerős ember másodvirágzásához. Ki mondta, hogy az öregek magányra vannak ítélve? Miért ne kezdődhetne valami új, ha a réginek vége szakadt? A nyugdíjasokra szabott carpe diem gondolatát drámaibbá teszi, hogy az adaptált regény szerzője, Kurt Haruf a halálos ágyán írta a történetet, és már nem is élte meg a megjelenését.

Batra a második amerikai filmjében természetesen a színészek keltette nosztalgiára is épít, ugyanakkor nem akarja ennyivel megúszni a feladat teljesítését. A két főszereplő közhelyeken túllépő, érdekes háttere, az eredeti mellékszálak túlléptetik a filmet a „romantikus film, csak idősekkel” sémán. Mindketten hibáztak a múltjukban, ennek pedig a jelenig húzódnak a következményei, mégsem zárkózhatnak el a boldogság ígérete elől – dióhéjban ennyi a film megfontolandó filozófiája. Külön érdekesség, hogy bár adaptációról van szó, a történet több ponton is rímel a színészek (a meghiúsult művészi karrier és a gyerekhalál miatt elsősorban Robert Redford) életére – az egyénítések apró többletet, plusz hitelességet adnak a filmnek.

No és a színészek.

Az Our Souls at Night igazi jutalomjáték,

így tökéletes az időzítés, hogy a premierjén kap Redford és Fonda életműdíjat Velencében. Előadásukban még a darabos párbeszédek is szebben csengenek, Redford mimikája pedig mindent visz. Összhangjuknak hála a filmben kibontakozó kapcsolat szép ívet jár be, zavaruk és örömük, zárkózottságuk és megnyílásuk egyaránt életszerű. Nem mehetek el az ismét mogorva, balhés fickót alakító Matthias Schoenaerts és az elnyomhatatlanul tehetséges kisfiú, Iain Armitage mellett sem, akik nélkül nem lenne ugyanilyen ez a szabálytalan családtörténet.  

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés