Fókuszban Kritika

Az élőhalottak 50 órája – Overlord

Az élőhalott szuperkatonákat felvonultató Overlord első hallásra egy olcsó, hatásvadász, ZS-kategóriás trashfilmet sejtet, de a végeredmény jóval okosabb, szórakoztatóbb és nosztalgikusabb élmény, mint amire számítanánk.

Hiányoznak a ’80-as, ’90-es évek. Vagyis jobban mondva inkább az, ahogy a műfaji stílusjegyekkel való kísérletezésre, ötletekre több lehetőség volt Hollywoodban. Hiányoznak azok a bátor kis- vagy középkategóriás filmek, amik első látásra egészen elszállt történeteket vonultattak föl, de a stúdiók mertek pénzt adni a rendes megvalósításra, egy-két sztárra, és vállalni az ezzel járó kockázatot. Hiányzik az, ahogy a filmkészítők önreflexió, poénkodás és a nézőre való kikacsintások tömkelege nélkül teljes természetességgel kezelik a koncepciót, hogy mi is elhiggyük azt a veszélyt, ami hőseinkre leselkedik. Legyen az kommandósokra vadászó űrlény, vámpírok egy kocsmában, vagy alakváltók egy sarkvidéki kutatóállomáson.

Az Overlord pontosan ezt a korszakot hozza vissza, amikor a zsánerfilmekben a tounge-in-cheek humor vagy a végletekig kitolt abszurditás helyett inkább egyfajta ötvözetét kapjuk a realizmusnak és a természetfelettinek. B-kategória A-kategóriás kiszerelésben. De az Overlord a carpenteri/cameroni örökség mellett a klasszikus háborús mozik hagyományait (Kelly hősei) is továbbviszi, ami aztán félúton kisiklik egy teljesen váratlan irányba. Ettől a váltástól azonban a film nem lesz röhejes, csak még intenzívebb és feszültebb.

Edward Boyce közlegényt (Jovan Adepo) és társait ejtőernyővel dobják le a normandiai partraszállás előestéjén azzal a küldetéssel, hogy a német vonalak mögé szivárogva kiiktassanak egy radarállomást. Az ugrás viszont balul sül el, így az osztagból csak alig páran jutnak el az adótorony közelében lévő francia kisvárosba. A küldetés már így is közel lehetetlennek tűnik, de az osztag hamarosan felfedezi, hogy a németek borzalmas emberkísérleteket is végeznek a környéken, amiknek eredménye rémisztőbb és halálosabb bármilyen náci túlérőnél.

Az Overlord elég hamar leszögezi, hogy nincs helye lazábbra vett hangulatnak vagy viccelésnek.

A fantasztikusan felépített nyitójelenet és az utána következő helyzetek a modern háborús mozik (Ryan közlegény megmentése) deheroizált és kegyetlen hangvételét tükrözik. Dicsőséges hadviselés helyett vérfürdő, fegyvertelen bajtársak és civilek halála, bujkálás, reménytelenség vár a nézőre. Julius Avery, a szintén kőkemény és nyers Fenegyerek rendezője nem spórol, ha vérről vagy brutalitásról van szó, de még olyan szereplőket is kész váratlanul kiiktatni, akiről simán elhitte a néző, hogy még fontosak lesznek.

Az Overlord többek között azért sem zökkent ki a filmélményből a közel kétharmadánál bekövetkező horrorfilmes váltással, mert a rendező az élőhalott szuperkatonák színre lépésével úgy hozza be a ponyvát és a B-filmes érzetet, hogy közben sosem vicceli el a háborús borzalmakat. A parádésan realizált testhorror-effektusok és maszkok, vagy ahogy hőseink a nyílt harc helyett inkább menekülnek-bujkálnak a rémek elől, a műfaj legjobbjait idézi meg. Nincs helye öncélú pózolásnak vagy coolra vett zombiirtásnak, minden akciójelenet késhegyig menő harc a puszta túlélésért.

Gondolhatnánk azt, hogy az egymással találkozó zsánerek és azok hangvétele (háborús filmek komolysága szemben az eszement trash-akciófilmek zsigeri élménykeltése) kioltják egymást, de az Overlord lehengerlő magabiztossággal tartja magát egyben. Rengeteg különböző behatást, motívumot gyúr egybe, s még a legszélsőségesebb pillanatait is úgy ágyazza be a dramaturgiába, hogy működőképes legyen. A cselekmény feszes, a karakterek fejlődése, a történetet előremozdító fogaskerekek (egy veszélyes szituáció megoldva, rögtön kettő másik lép a helyébe) mind a helyükön vannak. Üresjáratnak nyoma sincs.

Az itteni színészeket ugyan nem fogjuk az Oscar-esélyesek között számon tartani, de mindenki kellő egyéniséget és színt visz az általa megformált karakterbe. Jovan Adepo a klasszikus zöldfülű, aki nagy nehézségek árán, de felnő a feladat súlyához. John Magaro a tipikus nagydumás humorzsák, míg Wyatt Russell (Kurt Russell fia) a harcedzett veterán, aki vasszöget reggelizik és náci katonák dögcéduláival vacsorázik. De ugyanígy meg lehet említeni Pilou Asbaeket, aki olyan élvezettel lubickol az aktuális SS főgenya szerepében, mintha csak egész karrierje során ezt a szerepet várta volna.

Az Overlord szerencsére nemcsak horrorfilmként, de háborús akciómoziként se vall szégyent.

Avery remekül gazdálkodott a nem éppen magas költségvetésből. Kevés, de jól kihasznált helyszín, atmoszférikus látvány és operatőri munka jellemzik a filmet, de az effektek kidolgozottságára sem lehet panasz. Az akciók terén Julius Avery csak az utolsó félórában engedi el a gyeplőt, de akkor tényleg a székbe szögező, hússzaggató leszámolást kapunk gépfegyverekkel, gránátokkal, lángszórókkal és annyi vérrel, amit még egy mészárszéken se nagyon lát az ember.

Az Overlord szimpatikusan egyszerű, mégis hatásos, tökös és piszkosul szórakoztató. Számomra ilyen a jó zsánerfilm, és Julius Avery alkotása meg is felel minden kritériumnak. Nem a legegyedibb, legújítóbb műfajötvözet, de őszinte félkomolysága sokkal imponálóbb, mint a posztmodern kikacsintó okoskodás. Ráadásul szerintem ennél hitelesebb adaptációt a Wolfeinstein játékokból nem fogunk kapni.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..