Kritika

Kamradráma – Oxigén

Képzeld el, hogy be vagy zárva! Egy törhetetlen dobozba, amiből nincs kiút, ráadásul nemcsak azt nem tudod, hogyan kerültél oda, de a kilétedről sincs fogalmad. Ezt fokozzuk még azzal, hogy rohamosan fogy a levegőd: másfél óra, és a fulladásos halál vár rád. Az Oxigén (Oxygène) főhősére mindez a borzalom vár.

Az elmúlt évben sokan kényszerűen bezárkóztunk, elszakadtunk a világtól és a saját mikrokozmoszunk önkéntelen foglyaivá váltunk. Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, ez a globális elszigeteltségérzet egy ideig még vissza-visszatérő elem lesz a legkülönfélébb alkotásokban. A Netflix az elmúlt időben sikerrel talált rá olyan filmekre, amelyek a tehetetlen magányt a science fiction eszközeivel dolgozzák fel. Tavaly mutatták be Az éjféli égboltot, épp egy hónapja A potyautast, most pedig az Oxigént. Utóbbi kettőben az is közös ráadásul, hogy a levegőhiányra épülnek, a hasonlóság pedig ezen a ponton akár egy saját alzsánert is létrehozhat.

Az Oxigén rendezői székében Alexandre Aja ül, aki otthonosan mozog a horror közegében, és ezt a film le sem tagadhatná. Ezúttal a főszereplő életére nem tör piranha vagy krokodil, de néhány jumpscare befigyel, plusz az egész felütés olyan szűk térbe van összerántva, hogy az nem lehet más, csak rémületes. Léteznek az egy térben játszódó kamaradarabok, ezt azonban tromfolja az Oxigén: a film kilencven százaléka egyetlen kriogén kamrában játszódik.

Kapásból egy bizarr születésjelenettel kezdünk, ahogy Mélanie Laurent karaktere egy szintetikus bábból kibújva egy szűk tartályban találja magát, mindenféle emlék nélkül. Omikron-267 (avagy Liz, mint később kiderül) egy kriogén kapszulában van, aminek a dolga, hogy mélyaltatásban tartsa a főszereplőt, felfüggesztett életfunkciókkal.

Az ébredése hiba, ami azonban súlyosbítja a helyzetet, hogy a kamrát nem tudja belülről kinyitni, az oxigén pedig vészesen fogy.

Miközben próbálja megfejteni az olyan fontos kérdéseket, hogy ki ő, miért került oda, egyáltalán hol az az „oda,” ki is kell szabadulnia. Ebben egyedül a Mesterséges Intelligencia Léttámogató Operátorra (röviden MILO-ra) számíthat, aki jó eséllyel indul a világ legkevésbé segítőkész számítógépe címért. MILO számos dologra képes – azon túl is, hogy Mathieu Amalric hangján rendre emlékezteti Lizt az oxigén szintjére. Nem könnyű azonban beszédre bírni, ugyanis csak a megfelelően feltett kérdésekre ad választ, és azok sem mindig segítenek. No, de kinek van kedve barkochbát játszani valamivel, ami önkényesen benyugtatózhat vagy elektrosokkolhat?

A film első órája a válaszok keresgetésével telik, Christie LeBlanc forgatókönyve pedig hatásosan tartja mindig épp eléggé sötétben a nézőt. Amint körvonalazódni kezd egy megfejtés, felrázza az ismert információkat, megzavarva a mentális kirakóst. Nem azt mondom, hogy nem kitalálhatóak a csavarok (főleg Liz emlékbevillanásai beszédesek), de még így is el tud minket bizonytalanítani a film, a végső megoldás pedig kielégítőnek hat.

Aja végig erős kézzel fogja a gyeplőt, egy percre sem hagyja, hogy elfelejtsük, Liz élete hajszálon múlik. A flashbackeket és jumpscare-eket ügyesen váltogatva mindig fenntartja a figyelmet, és

annyi feszültséget pakolt a filmbe, hogy az majd szétpattan tőle.

Ugyanakkor tudja, hol a határ, és nem él vissza a nézői türelemmel. Ha kell, előremozdul a cselekmény, lavíroz az ismert és az ismeretlen, a tény és a feltételezés között, és épp annyit időzünk Liz kétségbeesett helyzetén, hogy az passzentosan kitöltse a másfél órát.

Mélanie Laurent, lévén majdnem az egyetlen emberi szereplő a filmben, az Oxigén egyik legfontosabb pillére, ő pedig nagyszerűt alakít. Legyen szó pánikról, megkönnyebbülésről, haragról, az érzelmei átütnek a képernyőn, és sikeresen vezeti végig (és olykor félre) a nézőt a kirakósban. A cselekedetei, ha nem is mindig logikusak, de hihetőek, az épp ismert információkra támaszkodnak. Az események a tettei következményeiből erednek – a dolgát nem nehezítik légből kapott, csak a feszültség növeléséért berángatott, külső tényezők.

Mi össze vagyunk zárva vele, amit Maxime Alexandre operatőr (Alexandre Aja gyakori társa) maximálisan ki is használ. Már az önmagában elég klausztrofób lenne, hogy Liz közelségéből sosem távolodunk el, de alig van olyan képkivágat a kapszulában, amiben a színésznő legalább egy része ne lógna bele a látványba. Emellett azonban a tartály minden apró zegzugába bemászunk, egy szakaszon pedig még egy hányingerkeltő, szűk forgásba is belekezdünk. A film mindent megtesz, hogy ne érezzük kényelmesen magunkat a nézése közben – a kriokamra kialakítása is messze van a barátságostól.

A cselekmény az egyetlen, ami nem áll össze teljesen. A játékidő alatt lefoglal, elgondolkodni azonban nem feltétlenül érdemes rajta, hacsak nem akarjuk kiszúrni a kisebb-nagyobb lyukakat. Egyik sem egetrengető vagy immerzióromboló, bár számomra akkor is rejtély, hogy egy hiperalvásra tervezett kapszulában miért van hozzáférés a Facebookhoz. Abból a szempontból persze értem, hogy kell Liz nyomozásához, de akkor sem győzött meg ez a húzás.

Az Oxigén ötlete még a koronavírusjárvány előtt fogant (egy időben Noomi Rapace-szel készült volna), ugyanakkor mégis tökéletes karanténfilm. Ránézésre alig kellett valami a megvalósításához: egy helyszín, egy színésznő, néhány külső hang és a fulladásos halál hátborzongató közelsége. Liz kapszulája egyszerre bölcső és koporsó, kétségbeesett versenyfutása az idővel pedig a nézőben is légszomjat válthat ki.

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés