Kritika

Nem fájt, köszönöm a lekvárt! – Paddington 2.

A Paddington 2. élesen különbözik korunk meghatározó gyerekfilmjeitől. A marmeládmániás mackó régimódi szellemiségében egy olyan világot hordoz, melynek felnőtté válásunk során mondtunk búcsút.

A 2017-es év egész estés animációs termését látva elgondolkoztam azon, mit kell tartalmaznia egy családi filmnek. Egyszerre kell szórakoztatnia a família minden tagját, és eddig úgy gondoltam, hogy a gyerekek hangján, de nem a gyerekek szintjén kell kommunikálnia a közönségével. „Elvan a gyerek, ha játszik” – szól a Toy Storyban is elhangzó mondás, melyről azt gondoltam, a moziban is érvényes. A kisebbeknek nem kell akkora mondanivaló, elég ha szórakoztató, színes-szagos történetet kapnak, amit érettebb fejjel újranézve átértelmeznek, és felfedik rejtett tartalmaikat. Ilyen film számomra a Pixar legtöbb alkotása, de a Disney Zooptropolisa is. A felnőttek értik, a gyerekek pedig igazodnak hozzájuk. Paddington esetében azonban az ellenkező dinamikát fedeztem fel.

Paddington egy imádnivaló figura. Itthon nem ismerős Michael Bond gyerekkönyvének főhőse, az első rész is keveseket érdekelt a hazai mozikban. Holott a legsötétebb Peruból Londonba emigráló medvebocs története egy ritka kincs a gyerekfilmek piacán. Első látásra egy tipikus állatos családi filmnek tűnik, de Paddington nem egy Charlie: Majom a családban – ő egy beszélő, személyiséggel rendelkező, 100%-os főszereplőként funkcionáló karakter. Gondolatai, tervei, vágyai vannak és ennyi pont elég ahhoz, hogy ne csak egy cuki szőrgolyónak lássuk.

Ezúttal Phoenix Buchanan nehezíti meg Paddington életét, akit Hugh Grant szándékosan tenyérviszketős ripacskodással formál meg. A kedves bocs egy képeskönyvvel ajándékozná meg az őt felnevelő, 100. születésnapját ünneplő nénikét, ám Buchanan ellopja előle az üzletből, mert az egy régi családi kincs nyomára vezetheti. Az eset Paddingtonra tereli a gyanút, és mire a kismackó kettőt pislog, máris börtönbe kerül. A szüntelenül jóságos – és előbb-utóbb ezzel mindenkit megfertőző – hősünk azonban itt sem csügged, igyekszik feltalálni magát és tisztázni nevét.

A film naiv és furcsa világával szinte egyből bevon, mintha egyenesen egy hatéveseknek írt gyerekkönyv elevenedne meg a vásznon. Szellemiségében közelebb áll a Mazsola és Tádéhoz, mint a Pixar vagy a Disney filmjeihez. Paddington kétbalkezessége meglepő módon nem irritáló, még együtt is érzünk vele, ha galibát okoz, mert tudjuk, hogy a szándékai mindig nemesek. Lélekben olyan, mint egy alsó tagozatos gyerek, akit már mindenki nagyfiúnak szólít, ő pedig igyekszik ennek megfelelni. Lelkesedéséből fakadó kapkodása miatt viszont rendre bajt okoz maga körül, mely miatt szégyelli is magát. A film szereplői viszont mégis megbocsátanak neki, hiszen mindenkit inspirál maga körül személyiségével.

Az ilyen filmek miatt szeretem a második részeket, hiszen az alapvető karakterkonfliktusok, az őt befogadó családdal való kiszámítható összezördülések már korábban lezajlottak. Innentől pedig ismerős környezetben indulhat egy új kaland, melyben a korábban említett Hugh Grant mellett Brendan Gleeson is helyet kapott egy marcona börtönséf szerepében. Igazán bolondos jutalomjáték ez minden színésznek, ahol elengedhetik a gyeplőt, mert az erős, teátrális gesztusok és a karikaturisztikus alakítások a film előnyére válnak.

Tulajdonképpen egy rajzfilmet nézünk élő szereplőkkel,

és a végére igazán túltöltődhet vele az ember. Mert Paddington csetlés-botlásai édesek, mint a marmelád, de a történet végén található akciójelenet egyáltalán nem illik a visszafogott világba. Egyszerre az összes szereplő kidolgozatlan karakterívét belevarrják a vonatos üldözésbe, mely egy igazán együgyű forgatókönyvírói megoldás. Az addig is humorosan bemutatott fizikát pedig még inkább kidobják az ablakon a vagonok tetején fel-alá sétáló szereplőkkel.

A Paddington 2. nem kínál semmi eget rengetőt, csupán egy kedves történetet és rengeteg vizuális geget. Ártatlanságával azonban mégis ritkaságszámba megy. Egy olyan gyerekfilmmel van dolgunk, mely a gyerekek szintjén marad, az ő hangjukon szólal meg, és ehhez igazodik majd a komplett család – tinigyerektől a nagyszülőkig. Emlékezteti őket arra, hogy annak idején, gyerekként mennyivel könnyebb volt átlátni a világot. Az alapvető igazságok mennyivel többet jelentettek és érvényesebbek voltak, mint napjainkban. Ez a vonal pedig újra fontossá vált számomra a családi filmek tekintetében, ugyanis nem minden esetben szükséges a mély mondanivaló, elég ha szíve van a történetnek.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.