Fókuszban Kritika

A félidei beszéd talán sosem lesz kész – Paddleton

Paddleton

Alex Lehmann indie brománca, a Paddleton jószándékú, hiteles, de nem kiemelkedő darab a halálos betegség elfogadásáról, az érzékeny színészi játék (Mark Duplass, Ray Romano) miatt mégis megérdemel egy esélyt.

In medias res csapunk a dolgok közepébe: Michael (Mark Duplass) az első jelenetben megtudja, hogy rákos, és valószínűleg csak néhány hónapja van hátra. A filmet mégsem a búskomorság uralja: országos cimborája, Andy (Ray Romano) már ebben a jelenetben megpróbálja meggyőzni az orvost, gondolja át, talán téved. Ez a fajta, kissé esetlen, egyszerre halálosan komoly és vicces hangulat lengi be a Paddleton című filmet. A haldokló tusája ütközik épen maradt barátja komikus megmentési kísérleteivel.

Komikus alatt azonban nem a Fifti-fiftiből ismert kissé szarkasztikus humort kell érteni.

A poénok a mély emberi kapcsolatból táplálkoznak, mert bár Michael passzív karaktere nem nagyon ad azonosulási lehetőséget, a férfi betegsége a páros barátságát egyre szorosabbra fűzi.

A Paddletonban fellelhetők a buddy movie-k műfaji elemei. A nagydumás Andy és a csendes, halált váró Michael szinte folyton ugratja egymást. A bromance-ra alapuló viszonyuk azonban a szokásossal ellentétben éppen az érzelmek kifejezésének enged teret.

Paddleton

A két főszereplő múltja szinte teljesen ismeretlen. Annyit tudunk, az egyiknek volt felesége, a másiknak van egy húga, egyébként mindketten egyedül élnek, egymás fölötti lakásban. Nem tudjuk, honnan jöttek, azt sem, mivel foglalkoznak. Úgy nagyjából szokásaikról sem tudunk semmit, leszámítva azt, amit együtt csinálnak: valamelyikük lakásában társasjátékoznak és közben Jackie Chan filmet néznek. Azt azonban kívülről fújják.

Mégsem érezni hiánynak a múlt nélküli karakterábrázolást. Mintha ettől tudnánk jobban kettejük viszonyára fókuszálni.

Ezért hat ránk oly erősen Andy képzeletbeli félidei lelkesítő beszéde, ami a Minden héten háború elhíresült jelenetét juttatja eszembe. Innen már nem lehet nyerni – kezdi el újra és újra a napnál is világosabb áthallással, amivel lemondóan annyit mond, nem akarom megvárni a végét, amikor már fáj.

Paddleton

Ezért is furcsa, hogy a három részre osztott film éppen az utolsó szakaszára veszíti el erejét, válik rettentő kiszámíthatóvá. Az első egyharmad a történet felépítése. A betegség megismerése, a barátság bemutatása és a döntés arról, el kell menni erre a távoli helyre.

A második rész – ami lényegében egy road movie betét – mutatja meg legérzékletesebben, milyen ellentétek mozognak a két férfiban.

Az egyik várja a halált, a másik nem akarja elengedni a társát. A harmadik, befejező rész már ismét otthon játszódik, nem tartalmaz újabb fordulatot, nem látunk sok újat a karakterekben sem. Egy hosszúra nyúlt lezárás, ami lassú és patetikus, mint az egész film témája, de valahogy egy másfél órás alkotáshoz indokolatlanul sok.

Pedig a Paddleton tartalmazza mindazt, ami egy ilyen keserédes dramedyt élvezhetővé, sőt szerethetővé tesz. A két férfi remek, egymáshoz is jól idomuló játéka (Mark Duplass egyben társforgatókönyvíró is) éppúgy sokat segít ezen, mint a megkapó képi beállítások vagy a kedves áthallások. Erre a filmre azonban – hiába próbálom – nem lehet komoly jelzőket aggatni. Az őszinte voltával emlékezetes Paddletont leginkább az emberléptékű jelzővel lehet megdicsérni.

Avatar

Sergő Z. András

Sergő Z. András alapító, főszerkesztő-helyettes. Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film követője. Kedvencei a dokuk, a kamaradarabok, sport- és valláspolitika. sergoandras@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

 

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..