Kritika

Nők férfiak nélkül – Parallel Mothers

A Parallel Mothers a tragikus véletlenek és az emberi döntések következményeit ütközteti: Pedro Almodóvar ismét emlékezeteset alkotott. 

Pedro Almodóvar talán leglátványosabb szerzői kézjegye, hogy a filmjeit telerakja szappanoperába illő fordulatokkal, amelyek azonban nála csodálatos módon mégis komolyan vehetőek maradnak. Eltitkolt kapcsolatok, végzetes véletlenek, drámai összefüggések jellemzik gyakorlatilag minden művét, amelyek köré különböző hangvételű, műfajú történetek épülnek: családi és romantikus filmek, erotikus drámák, vígjátékok, bűnügyi történetek vagy akár thrillerek. Az új mű, a Parallel Mothers (eredeti címén Madres Paralelas) az első csoportba tartozik –

hamisítatlan Almodóvar-dráma a legjobb fajtából.

A túlzások ellenére a spanyol rendező úgy kerüli el a giccset, hogy elsőrangú színészeket alkalmaz, alaposan megtervezi és a megfelelő ponton veti be a fordulatokat, miközben mély pszichológiai érzékkel készíti elő lélektanilag is a történet kanyarjait. A Parallel Mothers esetében ismét a kiváló Penélope Cruz, illetve a fiatal Milena Smit a főszereplő, akiket – a címnek megfelelően – az kapcsol össze, hogy egyedülálló anyaként egyszerre szülnek a kórházban és futó barátságot kötnek. Az esemény azonban a vártnál jobban összekapcsolja a két nő sorsát, egymást tetéző drámai és hétköznapi fordulatok elé állítva őket. Mindezt tökéletesen summázza a film provokatív plakátja: a női mellből kicseppenő tej akár egy könnycsepp is lehetne. 

Almodóvar tehát ismét nőkről, ezen belül is egyedülálló anyákról, az anyaság kötelékéről és ellentmondásairól mesél, mint már annyiszor, például a Tűsarokban, a Mindent anyámról-ban vagy a Volverben. A mesterhez méltóan a Parallel Mothersben is atipikus családok formálódnak, bizarr kapcsolatok alakulnak ki – bár korántsem annyira, mint a rendező pályája elején vagy akár a közelmúltban A bőr, amelyben élekben, ahol sokkal sötétebb, excentrikusabb és polgárpukkasztóbb szituációk uralkodtak. Az új darab higgadtabb, konzervatívabb hangvételű, akárcsak a legutóbbi, a Fájdalom és dicsőség. Ennek ellenére érinti a vér szerinti és a választott családok kérdését, illetve az emberi kapcsolatok kiszámíthatatlan átalakulását: Almodóvarnál a baráti, szeretői, ellenséges viszonyok, az erőszak és a szerelem határai mindig átjárhatók, az action gratuite-jellegű tettek pedig mindennaposak. 

A Parallel Mothersben egyenrangúak a sors és az emberi lélek rejtélyei;

mindkettő kiismerhetetlen, a dolgok csak úgy megtörténnek a karakterekkel. Ez a kettős szorítás bilincsben tartja a szereplők, elsősorban Janis (Penélope Cruz) tetteit, akinek a lelkiismeretével is meg kell küzdenie, amikor ráébred a véletlenek tragikus összjátékára és tudja, hogy mások életének alakulása múlik azon, hogy mit kezd a megszerzett információkkal. A film elsősorban az ő drámája, vele összefüggésben alakul a többi figura mozgása. 

Némileg szokatlanabb módon a Parallel Mothersnek van egy történelmi rétege is: Janis ugyanis szeretne feltárni egy tömegsírt, amelybe a spanyol polgárháború idején temették el az elhurcolt, meggyilkolt őseit. Ez a szál amellett, hogy valószínűleg a spanyol nézők számára még fontosabb, hiszen egy kibeszéletlen tabut, hiányt jelenít meg, szépen rezonál a közelmúlt és a jelen eseményeire is. A háború is eltüntette a férfiak egy generációját, később Janist is egyedül nevelte fel az anyja és a nagyanyja, társnőjének, Anának pedig hol jelen van, hol eltűnik az életéből az apja.

A Parallel Mothers nemcsak a múlt, hanem a jelen férfihiánya miatt is igazságot szolgáltat,

amely egy meglepően jó optimista és kiegyensúlyozott befejezésben és egy felemelő záróképben csúcsosodik ki. A szokás szerint harsány, meleg színekkel benépesített film egyszerre drámai erejű, meglepetésekkel és tragikus fordulatokkal teli, mégis megnyugtató: Almodóvar ezúttal a választott kapcsolatok erejéről beszél. Csak kitartás és őszinteség kell, és minden szeszély és szörnyűség felett győzedelmeskedhetünk. A generációs negatív spirálból van kiút. 

A filmet a 2021-es Velencei Filmfesztiválon láttuk.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés