Moziban

Mindenki párját ritkítja – Paraziták a Paradicsomban

A Paraziták a Paradicsomban visszatér a magyar filmek azon sötét korszakába, melyen már, azt hittük, túljutottunk. Az öncélúság és a közléshiány újra él a vásznakon!

2018-ban a magyar filmek állapota már eljutott egy olyan szintre, hogy elvárásaink legyenek egy újabb itthoni produkció bemutatójakor. Ha a hazait választjuk, joggal számíthatunk igényes, átgondolt történetekre, és bár rengeteg műfaji film érkezik, a szerzői munkák sem apadtak el. Ám mi van akkor, ha túl sok szabadságot kap egy rendező? Mikor a fékek és ellensúlyok hiánya az, ami miatt a film minősége is borul, arra láthatunk példát a Paraziták a Paradicsomban esetén.

A Káosz 2005 után második filmjével jelentkező Kasvinszki Attila produkciós szempontból olyan alkotást tett le az asztalra, mely a világon mindenütt megállná a helyét. Remek operatőri munka, kiváló színvilág, megfelelő zeneválasztás és remek színészek szolgáltatják az alapot. A párkapcsolatok diszfunkciójának témája pedig népszerű a magyar filmkészítők körében (Intim fejlövés, Csak szex és más semmi), és bőven lehet még újat mondani e téren. A Paraziták a Paradicsomban esetében egy adaptációról van szó, így az író-rendező kezét valamennyire megkötötte egy olyan történet, melyet felesleges volt elmesélni.

Egy napfényes olasz partszakasz menti lakóövezetben járunk, ahol öt kellően problémás karakterrel ismerkedhetünk meg. Ringó (Kovács Krisztián) tolószékben üldögél az otthonában, és lelki terror alatt tartja barátnőjét, a szorongó Bettit (Marozsán Erika). A fojtott indulatoktól duzzadó, de egyébként kenyérre kenhető Mulcser (Rába Roland) tette mozgássérültté – és nyomorulttá – a férfit, ezért időnként komornyikként szegődik mellé, hogy enyhítse bűntudatát. Ha ez még nem lenne elég, megjelenik Betti húga, a terhes és minden kétséget kizáróan antiszociális személyiségzavarral „küzdő” Friderika (Pető Kata), akit a frissen otthagyott barátja, az azóta lezüllött alkesz Patrik (Porogi Ádám) követ.

Egy lakás, öt élet a kukában, pedig a külvilág által idealizált boldogság csak egy utcára található: lenn a Riviérán.

Könnyen a bőre alá kerülhet az embernek a Paraziták a Paradicsomban hangulata, mert rettentően arcba mászó és közvetlen. Mivel az alap is egy színdarab, így megtartották annak teátrális elemeit, ami leugrik a vászonról és könnyen kínossá válik. A magyar film gyermekbetegsége volt sokáig, hogy hiteltelenek a dialógusok a színészek szájában, akik nem mozgóképnek megfelelően adják elő soraikat. A Parazitákkal kapcsolatban szerencsére az utóbbi nem igaz: a színészek többnyire megfelelő munkát végeznek – Rába Roland kiemelkedő –, de figuráik alulírt, ideggyenge és sokszor velejéig gonosz emberek.

Valamiért a film elvárja, hogy szimpatizáljunk, aggódjunk vagy érdeklődést fejezzünk ki eme szereplők iránt, ám ez olyan lehetetlen küldetés, ami még Tom Cruise-on is kifogna. De komolyan, ennyi elképesztően aberrált és végletekig deviáns, társadalomra kártékony figurát már rég láttam egy filmben. Ha az utcán szembejönnének velem, átrohannék a szemközti járdára vagy visszafordulnék – teljesen mindegy, csak ne legyenek a közelemben. Leginkább bűnös élvezetként működik a történet a kiszámíthatatlan szereplők miatt. Cselekmény ugyanis jóformán nincsen, csak azt nézhetjük, ahogy ordibálnak, sírnak, állatot gyilkolnak, autóval hajtanak át egymáson vagy elsütnek egy Chuck Norris-viccet – igen, egy 2018-as magyar alkotásban még mindig ez a poén.

Paraziták a Paradicsomban a szívén viseli az elcseszett magyar művészfilmek jegyeit.

„A történet nem lényeg, a karakterek ne legyenek alkalmasak az azonosulásra, a drámai ív vagy katarzis felesleges. Minek ide koherencia, hiszen beteszünk a film elejére egy videoklipet, majd instruáljuk a színészeinket a minél hangosabb üvöltésre – ettől lesz intenzív a jelenet, nem a sztori teszi azzá. Egy-két cickó még kell, hiszen magyar filmről beszélünk, anélkül nem ül be rá a nép. A végén pedig csak vágjuk el az egészet valami szentimentális képnél, mintha annak, amit másfél órán keresztül néztünk, lett volna jelentősége” – ez lehetett a gondolatmenet.

Mentségére legyen szólva, a Paraziták a Paradicsomban bőven tartalmazott magában lehetőséget. Egy párkapcsolati feketekomédia pszichopatákról lehetett volna működő film, és a vizuális igényesség meg is volt hozzá, csak a koncepciónélküliség erősebbnek bizonyult. Kasvinszkinek nem segítettek elegen, hogy olyan irányba terelje filmjét, ami befogadható, és a cselekmény után valamivel hazamehet a néző és gondolkodhat rajta – csak az irritáció maradt a mozitermet elhagyóknak.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett. Az írás mellett egy filmes rádióműsorban is próbálgatja szárnyait.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..