Volt idő, amikor rablóból rendőrnyomozóvá lehetett válni, és az előszobában Napóleonba lehetett botlani. Vidocq mindezt meg is tapasztalta, efölött nosztalgiázik a Párizs császára.
Eugene-Francois Vidocq a 18-19. század zavaros fordulóján többszörösen elítélt bűnözőből nyomozó lett – a 180 fokos karrierváltásának köszönhetően pedig a franciák máig fontos történelmi személyiségként tartják számon. Vidocq számos újítást vezetett be a rendőrségi munkában (nyomrögzítés, ballisztika, beépített emberek) – miközben módszerei sokszor megkérdőjelezhetőek voltak, és az „átállása” után is többször törvénysértéssel vádolták. Az izgalmas figura számtalan írót ihletett meg (Balzac, Victor Hugo, Edgar Allan Poe, Sir Arthur Conan Doyle…), akik róla mintázták egyes szereplőiket – ezzel egyidőben saját nevén is bevonult a tömegkultúrába, hiszen önéletírásait sok alkotás feldolgozta. Már a némafilmek korszakától mozgóképen is megjelent, több sorozat készült róla, a nagyjátékfilmek közül pedig Douglas Sirk A Scandal in Paris című 1946-os kalandfilmje és Pitof 2001-es misztikus fantasyje, a Vidocq lett a legismertebb.
Jean-Francois Richet a Párizs császárában „múzsáját”, Vincent Casselt tette meg főszereplőnek, aki közös filmjeikben (Halálos közellenség 1-2, Egy őrült pillanat) és általában a pályáján is gyakorta játszik ellentmondásos figurákat. Jaques Mesrine gengszter után Cassel Vidocq bőrében is egy kvázi bűnöző felemelkedéstörténetét mutatja be, még ha a 19. század eleji környezet át is hangolja ennek a jelentőségét.
A Párizs császára a klasszikus kosztümös kalandfilmek hagyományát idézi,
de néhány vonásában kicsit túlmutat a műfajon. Ezek egyike a kissé hangsúlyosabb erőszakosság: a film felvállalja a durva verekedéseket, késeléseket, fojtogatásokat, lövöldözéseket, és még sorolhatnám. Továbbá kisebb elmozdulás a Vidocq-ábrázolásokhoz képest, hogy a Párizs császára arra a határhelyzetre koncentrál, amikor Vidocq eldöntötte, hogy a törvény oldalán szeretne állni – nem a bűnözői kalandokra és nem a rendőrnyomozói esetekre. A film gyakorlatilag azt a küzdelmet mutatja be, ahogyan Vidocq folyamatosan bizonyítani próbál a rendőrség felé az amnesztiáért cserébe, miközben mindkét oldalon ellenségeket szerez magának. A film egyik fő konfliktusa, hogy egykori szövetségesével is szembe kerül, így a tisztesség, a rivalizálás és az új utak között kell választania.
A Párizs császára közepesen szórakoztató film, hiszen a vállalása érdekes, de nagyon mélyre sem a jellem-, sem a közegábrázolásban nem merül. A legfurcsább, hogy elkeni, Vidocq mennyire bűnös valójában – bár a rablóból pandúr emelkedéstörténet működik, az nem derül ki, hogy pontosan mivel szemben választja a börtönviselt kalandor a törvény szolgálatát. Az egyértelmű, hogy Vidocq most nagyon jó akar lenni, de eközben ő azt állítja, nem követett el bűnöket korábban sem (ami az életrajz tükrében nem igaz). A Párizs császára így nem az igazságszolgáltatást dicsőíti (miszerint aki letöltötte a büntetését, az új életet kezdhet), hiszen Vidocq megszökik a börtönből, de azt sem állítja biztosan, hogy egy ártatlan ember jó hírnévért folytatott harcát követi nyomon, hiszen Vidocq előéletét homályban hagyja. Inkább a forradalom tépázta, Napóleon gyötörte Franciaország káoszából mutat be egy epizódot, hiszen ez volt az az idő, amikor egyforma eséllyel kaphatott valaki rendjelet és guillotine-t,
a félvilági alakoknak pedig könnyű volt a zavarosban halászniuk.
Azaz a Párizs császára kisebb ötletekben igen, de meglepetésekben nem bővelkedik – lehetett szidni az öncélú művészkedést a nézhetetlenség határáig kitoló Vidocq-ot, de az legalább mert kockáztatni, határozott vízióval közelítette meg a témát (mintha egy ponton meg is idézné az új film a tükröződésmániás Pitof alkotását).
Richet ezúttal biztosra ment, az ármány, románc, puskapor jól bejáratott háromszögében mozogva erősítette meg Vidocq kultuszát. Le is porolta a Vidocq-ábrázolások hagyományát, meg nem is.
