A történelem fájdalmas eseményeivel való szembenézésnek nagy hagyománya van az amerikai filmben. A polgárháborútól kezdve 9/11-ig lehet találni legalább egy ciklusra elegendő alkotást, ami különböző szemszögekből járja őket körül. Ezután már csak a rendezőn múlik, mennyire akar fontosat mondani, és mennyire akar csak szórakoztatni. A hazafiak napja esetében nem teljesen egyértelmű, hogy Peter Berg milyen célt is tűzött ki maga elé.
Peter Berg pályája igencsak érdekes fordulatot vett a 2010-es évek elején, mert az addig különböző stílusú műfaji darabok között lavírozó rendező úgy döntött, hogy az amerikai munkás- és középosztály szószólója lesz. A Csatahajót követő filmjei hasonló hátterű figurák valós eseményeken alapuló kálváriáját mesélték el: hőseiknek reménytelennek tűnő helyzetekből kell kiküzdeniük magukat, miközben csak magukra számíthatnak. A hazafiasság, a „self-made-man” szívósságának mítosza modernizálódik A túlélő állóháborújában és a Mélytengeri pokol grandiózusságában is, A hazafiak napja pedig sok tekintetben tovább is viszi ezeket.
Az már csak pikáns, de mindenképp figyelemre méltó háttéradalék, hogy mindhárom filmben kulcsszerepet játszik Mark Wahlberg, nemcsak főszereplőként, hanem producerként is (akár azt is mondhatjuk, hogy Berg megtalálta a „múzsáját”). Tősgyökeres bostoni lévén A hazafiak napja minden tekintetben egy passion projectnek nézett ki Wahlberg számára. A 2013-as bostoni maratont sújtó bombatámadás és az elkövetők iránti hajsza tökéletes lehetőségnek tűnt, hogy Berggel együtt tiszteletét tegye az áldozatok és a rendfenntartók felé. Ugyanakkor érthető, hogy a hatásvadászat vádja is felmerült már az első pillanatokban: a borzalmakat átélők nem szorulnak rá, hogy alig három évvel a tragédia után Hollywood feltépje a sebeiket.
A film cselekményének gerincét ennek megfelelően a 2013. április 15-i merénylet előszele, bekövetkezte, majd az azt követő embervadászat részletekbe menő ábrázolása teszi ki. Itt ütközik ki a film első ellentmondása: a tiszteletteljesebb megközelítés érdekében eleinte úgy tűnik, Berg egyfajta dokumentarista irányba viszi a dolgokat azzal, hogy sok egymástól független szereplőt sorakoztat fel. Rendőrök, tűzoltók, civilek, akik mind-mind kiveszik a maguk részét az eseményekből. Ugyanakkor ezt a módszert (amit Ridley Scott kiválóan alkalmazott A sólyom végveszélyben) időről-időre eldobja, hogy a Mark Wahlberg által alakított, teljesen fikciós Tommy Saunders képében egy klasszikus all-american-hero figurát hozzon be, ami eléggé ront a hitelességen.
Ezt azonban nem mondhatjuk el a színészi stáb nagy részéről, és meg kell hagyni, igazi sztárparádét sikerült összehozni olyan veteránokkal, mint John Goodman, JK Simmons, Kevin Bacon, de a kisebb szerepeknél is jót húztak a castingosok. Erre a legjobb példa a Tsarnaev testvérpáros játszó Alex Wolff-Themo Melikidze duó, akik pazarul jelenítik meg karaktereik pánikszerű, „oké-megcsináltuk-és-most?” tétlenségét. Vagy akár említhetném a váratlan túszhelyzetbe kerülő, Dun Meng-et alakító Jimmy O. Yangot is, akinek reakciói annyira életszerűek, hogy neki köszönhetően az a bizonyos jelenet magasan a film egyik csúcspontja.
Berg szerencsére nem túrázik sokat a bombasérültek látványában, nem kíván sírós szenvedéspornót generálni, a film hamar egy feszült, ütemes tempójú thrillerré válik. Éreztetve van a rendfenntartók kétségbeesett küzdelme a pánik megakadályozásért, és a tehetetlen, paranoid düh, hogy nem tudni (legalábbis eleinte), ki az ellenség és hol van. A zaklatott, mégis profi és követtető kameramunka, valamint a Trent Reznor-Atticus Ross páros dübörgő ambient muzsikája jól alapozza meg a minél feszültebbé váló eseményeket. De a profi rendezés ellenére, sok tekintetben kidolgozatlan marad A hazafiak napja – főleg a forgatókönyv terén. Hiányoznak az ívesen kidolgozott motivációk, a karakterívek vagy a „miértek” a terroristák tetteire, egyszerűen nem jut rájuk idő és talán ez a film legnagyobb hibája.
Ami mellett viszont nem tudok nem említés nélkül elmenni, az a bekerített Tsarnaev testvérek és a rendőrök között lejátszódó, szenzációsan megvalósított tűzpárbaj, ami nemcsak stílusában hasonló a nagy Michael Mannhez, de valóban méltó követője is. Fütyülő golyók, szakadó üveg, füst, káosz, ordítások kakofóniája, pengeéles vágással, hatásvadász effektek nélkül és a Peter Berg filmekre jellemző bődületes erejű hangkeveréssel, aminek következtében még a monitor előtt ülve is behúzzuk a nyakunkat.
A sok izgalom utáni, összeölelkezős fénykép-kollázs tipikus álomgyári lezárásnak tűnhet, de tekintve, hogy Peter Berg mennyire ragaszkodik hozzájuk, sejtet egyfajta mentalitást, üzenethordozást. Ahogy a kamera végigpásztázik a meggyötört férfiarcokon, akik átölelik családtagjaikat, kiviláglik benne A hazafiak napja és a rendező újkori filmográfiájának tézise: beszélhetnek a politikusok, ügyeskedhetnek a titkosszolgálatok és a magasabb szervek, ha krízis van, akkor Amerika élő ereje az átlagemberekben nyugszik, akik a munkájukat teszik.
