A történelem fájdalmas eseményeivel való szembenézésnek nagy hagyománya van az amerikai filmben. A polgárháborútól kezdve 9/11-ig lehet találni legalább egy ciklusra elegendő alkotást, ami különböző szemszögekből járja őket körül. Ezután már csak a rendezőn múlik, mennyire akar fontosat mondani, és mennyire akar csak szórakoztatni. A hazafiak napja esetében nem teljesen egyértelmű, hogy Peter Berg milyen célt is tűzött ki maga elé.
Peter Berg pályája igencsak érdekes fordulatot vett a 2010-es évek elején, mert az addig különböző stílusú műfaji darabok között lavírozó rendező úgy döntött, hogy az amerikai munkás- és középosztály szószólója lesz. A Csatahajót követő filmjei hasonló hátterű figurák valós eseményeken alapuló kálváriáját mesélték el: hőseiknek reménytelennek tűnő helyzetekből kell kiküzdeniük magukat, miközben csak magukra számíthatnak. A hazafiasság, a „self-made-man” szívósságának mítosza modernizálódik A túlélő állóháborújában és a Mélytengeri pokol grandiózusságában is, A hazafiak napja pedig sok tekintetben tovább is viszi ezeket.
| Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben! |
Az már csak pikáns, de mindenképp figyelemre méltó háttéradalék, hogy mindhárom filmben kulcsszerepet játszik Mark Wahlberg, nemcsak főszereplőként, hanem producerként is (akár azt is mondhatjuk, hogy Berg megtalálta a „múzsáját”). Tősgyökeres bostoni lévén A hazafiak napja minden tekintetben egy passion projectnek nézett ki Wahlberg számára. A 2013-as bostoni maratont sújtó bombatámadás és az elkövetők iránti hajsza tökéletes lehetőségnek tűnt, hogy Berggel együtt tiszteletét tegye az áldozatok és a rendfenntartók felé. Ugyanakkor érthető, hogy a hatásvadászat vádja is felmerült már az első pillanatokban: a borzalmakat átélők nem szorulnak rá, hogy alig három évvel a tragédia után Hollywood feltépje a sebeiket.
A film cselekményének gerincét ennek megfelelően a 2013. április 15-i merénylet előszele, bekövetkezte, majd az azt követő embervadászat részletekbe menő ábrázolása teszi ki. Itt ütközik ki a film első ellentmondása: a tiszteletteljesebb megközelítés érdekében eleinte úgy tűnik, Berg egyfajta dokumentarista irányba viszi a dolgokat azzal, hogy sok egymástól független szereplőt sorakoztat fel. Rendőrök, tűzoltók, civilek, akik mind-mind kiveszik a maguk részét az eseményekből. Ugyanakkor ezt a módszert (amit Ridley Scott kiválóan alkalmazott A sólyom végveszélyben) időről-időre eldobja, hogy a Mark Wahlberg által alakított, teljesen fikciós Tommy Saunders képében egy klasszikus all-american-hero figurát hozzon be, ami eléggé ront a hitelességen.
Ezt azonban nem mondhatjuk el a színészi stáb nagy részéről, és meg kell hagyni, igazi sztárparádét sikerült összehozni olyan veteránokkal, mint John Goodman, JK Simmons, Kevin Bacon, de a kisebb szerepeknél is jót húztak a castingosok. Erre a legjobb példa a Tsarnaev testvérpáros játszó Alex Wolff-Themo Melikidze duó, akik pazarul jelenítik meg karaktereik pánikszerű, „oké-megcsináltuk-és-most?” tétlenségét. Vagy akár említhetném a váratlan túszhelyzetbe kerülő, Dun Meng-et alakító Jimmy O. Yangot is, akinek reakciói annyira életszerűek, hogy neki köszönhetően az a bizonyos jelenet magasan a film egyik csúcspontja.
Berg szerencsére nem túrázik sokat a bombasérültek látványában, nem kíván sírós szenvedéspornót generálni, a film hamar egy feszült, ütemes tempójú thrillerré válik. Éreztetve van a rendfenntartók kétségbeesett küzdelme a pánik megakadályozásért, és a tehetetlen, paranoid düh, hogy nem tudni (legalábbis eleinte), ki az ellenség és hol van. A zaklatott, mégis profi és követtető kameramunka, valamint a Trent Reznor-Atticus Ross páros dübörgő ambient muzsikája jól alapozza meg a minél feszültebbé váló eseményeket. De a profi rendezés ellenére, sok tekintetben kidolgozatlan marad A hazafiak napja – főleg a forgatókönyv terén. Hiányoznak az ívesen kidolgozott motivációk, a karakterívek vagy a „miértek” a terroristák tetteire, egyszerűen nem jut rájuk idő és talán ez a film legnagyobb hibája.
Ami mellett viszont nem tudok nem említés nélkül elmenni, az a bekerített Tsarnaev testvérek és a rendőrök között lejátszódó, szenzációsan megvalósított tűzpárbaj, ami nemcsak stílusában hasonló a nagy Michael Mannhez, de valóban méltó követője is. Fütyülő golyók, szakadó üveg, füst, káosz, ordítások kakofóniája, pengeéles vágással, hatásvadász effektek nélkül és a Peter Berg filmekre jellemző bődületes erejű hangkeveréssel, aminek következtében még a monitor előtt ülve is behúzzuk a nyakunkat.
A sok izgalom utáni, összeölelkezős fénykép-kollázs tipikus álomgyári lezárásnak tűnhet, de tekintve, hogy Peter Berg mennyire ragaszkodik hozzájuk, sejtet egyfajta mentalitást, üzenethordozást. Ahogy a kamera végigpásztázik a meggyötört férfiarcokon, akik átölelik családtagjaikat, kiviláglik benne A hazafiak napja és a rendező újkori filmográfiájának tézise: beszélhetnek a politikusok, ügyeskedhetnek a titkosszolgálatok és a magasabb szervek, ha krízis van, akkor Amerika élő ereje az átlagemberekben nyugszik, akik a munkájukat teszik.
