Egyetlen morális csattanóra épül A lecke, ami ezáltal inkább etikai példabeszéd, mint szociográfia. Fojtogató atmoszféra és erkölcsi mocsár kíséri a kérdésfelvetést, a nézőnek viszont a szájbarágó tartalom mellett kevés mozgástér jut osztályrészül.
Nadezhda (Margita Gosheva) angoltanár egy bolgár kisváros általános iskolájának felső-tagozatában. Életébe akkor kapcsolódunk be, amikor egy diákját meglopja valamelyik osztálytársa, a pedagógus pedig elhatározza, kideríti, ki volt az. Amikor délután hazaér családjához, egy végrehajtó ítéletével szembesítik: házát elveszik, ha három napon belül nem fizeti ki a hitelt. Ettől a ponttól megkezdődik Nadezhda kálváriája, amely a pénztelenség mind mélyebb szégyenbugyraiba taszítja.
„A lecke tipikus Lux-jelölt film: jobb utána beszélgetni a témájáról, mint megnézni.”
Az események két szálon haladnak, de játékidő domináns részét a főhős útja teszi ki, ahogy a rokonoktól a bankon át az uzsorásig vándorol egy kis kölcsönért vagy haladékért. Története ha nem is ismerős mindannyiunk számára, az ország (sajnos) nagyobb része részleteiben megtapasztalta már a hó végi vékony pénztárcát, az üres bankszámlát, a segélykérő kölcsönzést, a pénztelenség kilátástalanságát. Nadezhda élete eközben persze nem áll le, tanárként és anyaként, kollégaként és háziasszonyként eközben folyamatosan helyt kell állnia. Ezt a szomorú és kegyetlen szegénységet hitelesen és kegyetlenül a szemünk elé tárják.
Hovatovább a könnyebb nézői azonosulás érdekében A lecke számos filmes eszközt feláldoz (melyek közül a legkönnyebben megérezhető a zene hiánya), ami egyértelműen a térségre olyannyira jellemző szocio-dokumentarista játékfilmes irányzatba illeszti. A hazánkban manapság is népszerű stílus (Csak a szél, Delta) gyakorlatilag a tágabban értelmezett egész Balkánon jelen van, ebbe a vonalba illeszkedik a bolgár A lecke is. A mondanivaló hangsúlyozásának, pontosabban előtérbe helyezésének árnyoldala a főhős jellemén ütközik ki, hiszen hiába bravúros Margita Gosheva játéka, Nadezhda karakteres jellemvonások híján van éppen az említett, könnyebb azonosulás folytán. A mellékszereplőknél viszont már nem volt szükség erre, ők (különösen a tanárnő mostohaanyja) a kemény drámaiság ellentételezését alkotják.
A leckét a legtöbben a Dardenne-fivérek legutóbbi sikerével, a Két nap, egy éjszakával állítják párhuzamba, ahol szintén egy nő kálváriáját követi végig a néző. Bár számos azonosság figyelhető meg a két rendezőtől (Kristina Grozeva, Petar Valchanov) a jól lehatárolt, közel azonos időintervallumig, fontos különbség, hogy a belga filmben Marion Cotillard karaktere megbillen, a kezdetben képtelen megbirkózni az előtte tornyosuló kihívással, végül azonban saját lábára áll. A lecke végkövetkeztetése egészen más, és bár nem fogom lelőni a poént, de annyit mondhatok, mélységesen kelet-európai.
Nem lövöm le a poént, pedig az egész mozi arra, pontosabban annak morális végkövetkeztetésére épül. A lecke részben éppen emiatt tipikus Lux-jelölt film: jobb utána beszélgetni a témájáról, mint megnézni. A döntéshozók részéről érzem a kontinuitást a tavalyi jelölt Osztályellenség után. Kristina Grozeva és Petar Valchanov mozija annál szélesebb témát ölel át, viszont azokat – nevezetesen az oktatást, a diplomás szegénységet, a társadalmi eladósodást – sekélyesebben tálalja. Különösen fontos (és sajnos hibás) a problémára adott filmbéli megoldás, ami éppen a további diskurzus lehetőségét csorbítja, és ami miatt A lecke sokkal inkább egy társadalmi segélykiáltás, mint egy összetett filmművészeti alkotás.
