Céline Sciamma Portré a lángoló fiatal lányról című (kult)filmjével mélyen belekarcolta a nevét a kortárs rendezők térképébe. A visszafogott fogalmazásmódú, mégis elemi erővel ható alkotás ugyanis nemcsak a kritika, hanem a közönség tetszését is elnyerte. Új filmje, a Petite Maman szintén két nő, anya és kislánya viszonyán keresztül, hasonlóan „suttogva” mesél a gyerekkor varázsáról és a felnövés gyászáról.
A film nyitányában a nyolcéves Nellyt (Joséphine Sanz) látjuk, ahogy egy idős nővel keresztrejtvényt fejt, majd feláll, fegyelmezetten elköszön és kilép az öregotthon folyosójára. Ekkor még nem tudja, hogy éppen most veszítette el nagymamáját, és azt sem, hogy legnagyobb fájdalma nem a halál, hanem a tény, hogy nem tudott elbúcsúzni. Szüleivel anyja gyermekkori otthonába mennek, hogy kitakarítsák a házat, Nelly pedig az anyját (Nina Meurisse) emésztő gyász és a szülei közti furcsa feszültség elől menekülve felfedezi a házat, majd a környező erdőt. Egy nap az anyja magyarázat nélkül elmegy, eközben Nelly találkozik egy vele egykorú lánnyal az erdőben, aki egy faházat épít.
Bár a történetmesélés szinte minden elemében realista, hamar megértjük, hogy az új barátnő valójában régi ismerős: Nelly édesanyjának gyerekkori énje. Félszavakból értik egymást, bunkert építenek, forró kakaót isznak, és csupa olyan dolgot csinálnak, melyek nem viszik előre a cselekményt, de árnyalják a kislány és az őt felnevelő nők karakterét. Egybeolvad a valóság a képzelettel, és az sem változtat semmin, hogy Nelly elmondja az édesanyjának, hogy kik ők valójában egymásnak.
A rendezőnő a mágikus realizmus eddig talán ismeretlen földjén járva teszi elválaszthatatlanná a valóságot a képzelettől, tökéletes tükröt mutatva arról, hogy milyen nyolcévesnek lenni. A koraérett Nelly abban az érzékeny szakaszban van, amiben a gyerekek már megérzik, ha valami nincs rendben, de még nem tudják artikulálni.
Teremtési gesztusát egyszerre táplálja a halál legyőzése, ezen folyamatok megértésének az igénye, de a sérülés elől való menekülés is.
A kislány fantáziájából előlépő, vele egyidős anya, Marion (Gabrielle Sanz) néha képzeletbeli játszótárs, máskor egy gyermek testbe bújt felnőtt, aki azt mondja Nellynek, amit ő és minden gyerek hallani akar: szeretlek, akartalak téged. Sciamma Marion karakterébe sűríti azt, amit gyerekként nem hallhatott (eleget), mindezt halványan, már-már szárazon, melodrámai hangnem nélkül. Mikor megépül a gallyakból álló bunker, a fészek, a ház, Nelly elmondja Marionnak, hogy ő valójában a gyereke, a néző önkéntelenül elképzeli találkozását saját szüleivel. A törékeny, intim, mégis komoly mondatok különös erővel hatnak egy kislány szájából, egyszerre hátborzongató és szép ez a viszony. Nelly és Marion huncut kötelékébe finoman beleszövődik az anyaság szépsége és lemondásokkal teli fájdalma, a gyász nehézsége és a tökéletesség hiánya. Elemelt viszonyuk ezáltal váratlanul életszagúvá válik.
A filmet körbefonó légiesség, a gyakran távolságtartó plánozás és a zene szinte teljes hiánya teszi olykor nehezebben kicsomagolhatóvá ezt a sárga viaszosvászonba eltett gyerekkort. Az alig tapintható mágikus realizmust ellenpontozza a felvetett témák mélysége, a minimalista történetmesélés és a szereplők életének minden területére bekúszó gyász. A halál, a házasság, az anyaság, a gyermekkor gyásza. A két kislány gyakran felnőttes mondatai, rideg mimikája miatt néha nehezen lehet eldönteni, hogy befogadása elmélyült figyelmet igényel, vagy az elidegenítés volt az alkotói szándék. De akárhányszor „kidob” a történetmesélés, a két csodálatos főszereplő közti intimitás azonnal visszaránt az erdő melletti elszigetelt házikóba. Már-már kritikusi közhely zseniális gyerekszínészeket dicsérni, úgyhogy talán elég annyit írni, hogy ez a Sanz testvérek első alakítása, de biztos, hogy nem az utolsó.
Sciamma a felnövés egyetemes élményét, az identitás örök keresését, a gondtalan játszás tragédiáját önti szofisztikált, pontosan komponált képekbe.
A nagymama lakásának napban úszó falaira vetülő árnyék finom, mégis egyértelmű jelzés a múlandó ártatlanság, a felhőtlen öröm elvesztésére. A film zárlatában valós időben találkozik Nelly és Marion, Sciamma pedig néhány szóból és tekintetből eléri, hogy furcsa találkozásuk finoman visszaköszönjön a jelenben. Marion bocsánatot kér, Nelly megérti, és ebben a megfordult viszonyrendszerben van valami hihetetlenül természetes.
A Petite Maman művészkedő, öncélú gesztusai ellenére is különös erővel bír, már-már tapintható, szagolható a világ, amit Céline Sciamma megteremtett. Egyszerre csendes és ünnepi, mint egy vasárnap délutáni séta.