Kritika

Brutál középkor – Pilgrimage

Vér és fanatizmus, lovagok és szerzetesek középkori hajszája Írországon át: a Pilgrimage durvább és egyszerűbb, mint kellene.

Amikor az első jelenetben úgy mutatnak egy megkövezést, hogy a kamera kifejezetten az áldozat koponyájára koncentrál, akkor már világos: bármi is a film mondandója, a szenvedés (és kard és seb és nyíl és kínzás) hangsúlyos szerepet kap majd benne.

A kiomló vér, akár a mai nézőtől, nagyon idegen a főszereplőtől is. Egy elzárt, ártatlan, tengerparti szerzetesközösségből ragadja ki a forgatókönyv a fiatal Diarmuid testvért (Tom Holland), hogy keresztülzavarja Írországon és azoknak a katonáknak és ügynököknek a világán, akik számára a vér mindennapos látvány. Mert Rómából parancs jött: el kell szállítani a kolostor féltett ereklyéjét a Szent Városba, bármi áron – ez a ciszterci Geraldus (Stanley Weber) feladata, aki egészen komolyan veszi a „bármi áron” kitételt. És amint az a MacGuffinok* természete, az ereklyére mások is fenik a fogukat (kardjukat, íjukat, konstantinápolyi kínzóeszközeiket): Raymond De Merville (Richard Armitage), a normann báró nem kevésbé gátlástalan figura.

*MacGuffin: valamilyen cél, tárgy, egyéb hajtóerő, ami (vagy az iránta való vágy) a szereplőket vezérli, de ezen túl kevés jelentősége van a forgatókönyvben.

A Pilgrimage tehát az utazás és főleg

a kitartás filmje: a gyengéé az erősekkel szemben.

Az ifjú Diarmuid fizimiskája emlékeztet is Frodóra. Kérdés, mi szükség a vérfesztiválra: ezzel illusztrálja a film a kegyetlen valóságot, amin a testvérnek át kell gázolnia? Emiatt érezzük át jobban a küldetés veszélyeit?

Kételkedem. A jó forgatókönyv és a jól megírt karakterek erősebben bevonnák a nézőt, mint a levágott kezekre figyelő kamera. Vulgárpszichológiai igazság, de igazság: ami számunkra nem reális, attól kevésbé ijedünk meg. A levágott végtagok és kifacsart belek számunkra nem reálisak (Isten áldja a XXI. századot), de az ügyesen felépített ellenség nagyon is az lehetne. Ezt az esélyt a film nem váltja be.

A Pilgrimage üdvösségére szolgál viszont, hogy a szubzsáner – az angolszász-normann-viking témájú „középkori vérfeszivál” – néhány tipikus hibáját szerencsésen elkerüli. Nem megy bele explicit moralizálásba. Egyszer már le kellett írnom a következő mondatot (az Istenek kalapácsa című film kapcsán): „a felvilágosult viking megfeddi a barbár kereszténységet”; elég is volt, azóta is borsódzik a hátam.

Ha már vallásos vonatkozású történelmi film: fontoljuk meg A missziót. Az a történet is egy állam előtti társadalom (ott egy indián törzs), valamint az egyházszervezet és az állampolitika találkozásáról szól, emögött pedig a személyes megváltásról. A misszió viszont a kultúrák konfliktusát (és együttműködését!) mélységes empátiával mutatja be. És ott mérhetetlenül jobban izgulunk a főszereplőkért akkor is, ha explicit brutalitás nem borzolja az idegeinket – A misszió is kegyetlen képsorral kezd (egy megfeszített misszionárius utolsó pillanataival), de nem a sebekre koncentrál, hanem a személyre.

Ez a lényegi különbség a Pilgrimage és egy jobb történelmi film között. A Pilgrimage

a sebekre koncentrál, nem a személyre

– tehát végül is öncélúan alkalmazza az erőszakot, legfeljebb stíluselemként, hogy a meghökkentéssel elfedje egyéb hiányosságait.

Vagy itt A kilencedik légió: hasonló eszköztárat vonultat fel (sok vér, szép tájak, középkori csaták), de lenyűgözően kidolgozott, ahogy a Vikingek, a History Channel földrengető sorozata is.

Ami miatt viszont újranézném a Pilgrimage-et: a látványvilág. Tom Comerford operatőr olyan képeket varázsolt elő az ír tájakból – gomolygó fellegekkel, sűrű erdőkkel, tajtékos hullámokkal, fenyegető hegyekkel –, ami a „zöld sziget” népszerű képével teljes ellentétben áll, viszont annál inkább megfelel „a középkor” (populáris, téves) imázsának: kegyetlen, természetközeli, nyers, sáros, magasztos. Ugyanez igaz az arcokra, fegyverekre, tárgyakra. Ez egy gyönyörűen fényképezett film.

Innentől spoilerek!

Érdemes átgondolni a film mondandóját a sztori végének ismeretében.

Geraldus testvér képviselte a vallásos érzületek egyik végletét: a fanatizmust. Raymond De Merville a másikat: azt a hitetlenséget, ami a vallást csak politikai eszközként tartja számon. Közöttük a döntés végül Diarmuid testvér kezében van: De Merville-től természetesen menekül, ám a végén elutasítja Geraldust is.

Miért? Az engedelmesség azt diktálná, hogy bízza az ereklye sorsát Róma küldöttére. (Személyes biztonsága a film utolsó pillanataiban már nem játszik szerepet; döntése szabad.) Ám Diarmuid eddigre torkig van a lovagok és a hadviselés világával és taszítja a hadakozó Egyház képe: nem akar fegyvert adni saját frakciója kezébe sem.

Ami kiváló XXI. századi gondolkodásmód. Diarmuid sose frodósabb, mint amikor – no, mit is tesz? elhajítja a mélységbe az ereklyét, nahát. Sose maibb, idealizáltabb. Egy szabad személy! De ez nagyon mélyen nem középkori gondolkodás. Az engedelmesség a középkori egyházban nem kényszerű kötelesség, hanem erény.

(Ráadásul politikailag is értelmetlen, amit Diarmuid tett: sokszor elhangzik a filmben, hogy Róma és a normann bárók számára nincs jelentősége az ereklye valódiságának, bármilyen hasonmás megteszi.)

Persze ha nem Diarmuid saját környezetét és gondolkodásmódját vesszük figyelembe, hanem a magunkét vetítjük vissza, logikusabb a film. Viszont így elvész „történelmi” jellege és csaknem fantáziává válik. Nézze hát az ember helyette inkább A missziót: az is történelmi film, de valódi történelmi alakok valódi tetteit filmesíti meg, és a korból csakugyan kiemelkedő hősöket mutat be, nem XXI. századi képzelgéseket.

Avatar

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya