Kritika

Brutál középkor – Pilgrimage

Vér és fanatizmus, lovagok és szerzetesek középkori hajszája Írországon át: a Pilgrimage durvább és egyszerűbb, mint kellene.

Amikor az első jelenetben úgy mutatnak egy megkövezést, hogy a kamera kifejezetten az áldozat koponyájára koncentrál, akkor már világos: bármi is a film mondandója, a szenvedés (és kard és seb és nyíl és kínzás) hangsúlyos szerepet kap majd benne.

A kiomló vér, akár a mai nézőtől, nagyon idegen a főszereplőtől is. Egy elzárt, ártatlan, tengerparti szerzetesközösségből ragadja ki a forgatókönyv a fiatal Diarmuid testvért (Tom Holland), hogy keresztülzavarja Írországon és azoknak a katonáknak és ügynököknek a világán, akik számára a vér mindennapos látvány. Mert Rómából parancs jött: el kell szállítani a kolostor féltett ereklyéjét a Szent Városba, bármi áron – ez a ciszterci Geraldus (Stanley Weber) feladata, aki egészen komolyan veszi a „bármi áron” kitételt. És amint az a MacGuffinok* természete, az ereklyére mások is fenik a fogukat (kardjukat, íjukat, konstantinápolyi kínzóeszközeiket): Raymond De Merville (Richard Armitage), a normann báró nem kevésbé gátlástalan figura.

*MacGuffin: valamilyen cél, tárgy, egyéb hajtóerő, ami (vagy az iránta való vágy) a szereplőket vezérli, de ezen túl kevés jelentősége van a forgatókönyvben.

A Pilgrimage tehát az utazás és főleg

a kitartás filmje: a gyengéé az erősekkel szemben.

Az ifjú Diarmuid fizimiskája emlékeztet is Frodóra. Kérdés, mi szükség a vérfesztiválra: ezzel illusztrálja a film a kegyetlen valóságot, amin a testvérnek át kell gázolnia? Emiatt érezzük át jobban a küldetés veszélyeit?

Kételkedem. A jó forgatókönyv és a jól megírt karakterek erősebben bevonnák a nézőt, mint a levágott kezekre figyelő kamera. Vulgárpszichológiai igazság, de igazság: ami számunkra nem reális, attól kevésbé ijedünk meg. A levágott végtagok és kifacsart belek számunkra nem reálisak (Isten áldja a XXI. századot), de az ügyesen felépített ellenség nagyon is az lehetne. Ezt az esélyt a film nem váltja be.

A Pilgrimage üdvösségére szolgál viszont, hogy a szubzsáner – az angolszász-normann-viking témájú „középkori vérfeszivál” – néhány tipikus hibáját szerencsésen elkerüli. Nem megy bele explicit moralizálásba. Egyszer már le kellett írnom a következő mondatot (az Istenek kalapácsa című film kapcsán): „a felvilágosult viking megfeddi a barbár kereszténységet”; elég is volt, azóta is borsódzik a hátam.

Ha már vallásos vonatkozású történelmi film: fontoljuk meg A missziót. Az a történet is egy állam előtti társadalom (ott egy indián törzs), valamint az egyházszervezet és az állampolitika találkozásáról szól, emögött pedig a személyes megváltásról. A misszió viszont a kultúrák konfliktusát (és együttműködését!) mélységes empátiával mutatja be. És ott mérhetetlenül jobban izgulunk a főszereplőkért akkor is, ha explicit brutalitás nem borzolja az idegeinket – A misszió is kegyetlen képsorral kezd (egy megfeszített misszionárius utolsó pillanataival), de nem a sebekre koncentrál, hanem a személyre.

Ez a lényegi különbség a Pilgrimage és egy jobb történelmi film között. A Pilgrimage

a sebekre koncentrál, nem a személyre

– tehát végül is öncélúan alkalmazza az erőszakot, legfeljebb stíluselemként, hogy a meghökkentéssel elfedje egyéb hiányosságait.

Vagy itt A kilencedik légió: hasonló eszköztárat vonultat fel (sok vér, szép tájak, középkori csaták), de lenyűgözően kidolgozott, ahogy a Vikingek, a History Channel földrengető sorozata is.

Ami miatt viszont újranézném a Pilgrimage-et: a látványvilág. Tom Comerford operatőr olyan képeket varázsolt elő az ír tájakból – gomolygó fellegekkel, sűrű erdőkkel, tajtékos hullámokkal, fenyegető hegyekkel –, ami a „zöld sziget” népszerű képével teljes ellentétben áll, viszont annál inkább megfelel „a középkor” (populáris, téves) imázsának: kegyetlen, természetközeli, nyers, sáros, magasztos. Ugyanez igaz az arcokra, fegyverekre, tárgyakra. Ez egy gyönyörűen fényképezett film.

Innentől spoilerek!

Érdemes átgondolni a film mondandóját a sztori végének ismeretében.

Geraldus testvér képviselte a vallásos érzületek egyik végletét: a fanatizmust. Raymond De Merville a másikat: azt a hitetlenséget, ami a vallást csak politikai eszközként tartja számon. Közöttük a döntés végül Diarmuid testvér kezében van: De Merville-től természetesen menekül, ám a végén elutasítja Geraldust is.

Miért? Az engedelmesség azt diktálná, hogy bízza az ereklye sorsát Róma küldöttére. (Személyes biztonsága a film utolsó pillanataiban már nem játszik szerepet; döntése szabad.) Ám Diarmuid eddigre torkig van a lovagok és a hadviselés világával és taszítja a hadakozó Egyház képe: nem akar fegyvert adni saját frakciója kezébe sem.

Ami kiváló XXI. századi gondolkodásmód. Diarmuid sose frodósabb, mint amikor – no, mit is tesz? elhajítja a mélységbe az ereklyét, nahát. Sose maibb, idealizáltabb. Egy szabad személy! De ez nagyon mélyen nem középkori gondolkodás. Az engedelmesség a középkori egyházban nem kényszerű kötelesség, hanem erény.

(Ráadásul politikailag is értelmetlen, amit Diarmuid tett: sokszor elhangzik a filmben, hogy Róma és a normann bárók számára nincs jelentősége az ereklye valódiságának, bármilyen hasonmás megteszi.)

Persze ha nem Diarmuid saját környezetét és gondolkodásmódját vesszük figyelembe, hanem a magunkét vetítjük vissza, logikusabb a film. Viszont így elvész „történelmi” jellege és csaknem fantáziává válik. Nézze hát az ember helyette inkább A missziót: az is történelmi film, de valódi történelmi alakok valódi tetteit filmesíti meg, és a korból csakugyan kiemelkedő hősöket mutat be, nem XXI. századi képzelgéseket.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya