Fókuszban Kritika

Nem lehet az ember fából – Pinocchio

A rothadó szépség ül tort az emberség mibenlétét kutató mese, a Pinocchio új olasz adaptációjában, az egyik (most a másik!) főszerepben a téma szerelmesével, Roberto Benignivel. 

Miután Olaszországban általános sikert aratott, a Berlinale gálavetítésén a nemzetközi közönség előtt is bemutatkozhatott Matteo Garrone új Pinokkió-adaptációja. A 15 Donatello-díjra jelölt alkotásban Garrone a kortárs erőszaktörténetei (Gomorra, Dogman) között és után ismét a Szörnyek és szerelmek (Tale of Tales) világához tért vissza. A röviden tündérmese-exploitationként leírható, olasz barokk felnőttmeséhez képest a Pinocchio egy kissé szelídebb, de ugyanúgy bizarr és félelmetes elemekben gazdag történet. Carlo Collodi eredetileg újságfolytatásokban, majd 1883-ban könyvformában is megjelent műve, a Pinokkió kalandjai nevelő célzattal borzongatta a gyerekeket, hogy a lustálkodás és rosszalkodás helyett az iskolát, a szófogadást és a dolgos életet válasszák. Különben felakasztják, kirabolják vagy esetleg szamárrá változtatják őket. Nem csoda, hogy ilyen alapokat látva az olasz rendező elismerően csettintett.

Miközben a többség valószínűleg az 1940-es, lekerekített Disney-változatból ismeri a történetet, Garrone olyan elemekkel tűzdeli meg a mesét, mint egy halott kislány egy olyan kastélyban, ahol mindenki más is halott, egy csigatesű dada, egy emberarcú tonhal vagy egy elhízott, csúnya tücsök – és természetesen az akasztást sem hagyja ki. Ezek mind látványukban, mind tartalmukban nyugtalanítóak lehetnek a kicsiknek – a felnőtteket viszont az olyan gyermekded karakterek untathatják, mint a Pinokkiót zaklató macska és a róka. Így összességében a Garrone-féle Pinocchio legnagyobb talánya az, hogy voltaképpen kinek szól: míg a Szörnyek és szerelmek egyértelműen és kizárólag a felnőtt közönségre épített,

ez a film kis híján két szék között a pad alá esik.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Pinocchio legnagyobb része ne volna szórakoztató (legalábbis felnőtt szemmel): a rothadó szépségre építő, magával ragadó dizájn, az elbűvölő zene és a történet hangsúlyai, mondanivalója is a helyén van. Szintén nagyon jól működik az a világkép, amit Garrone már a Szörnyek és szerelmekben is elegánsan kezelt: a Pinocchio sem ad magyarázatot az ábrázolt világ működésére, természetesen olvasztja egymásba a realisztikus és a mesei elemeket, amelyek így egyenrangúvá válnak.

Eközben Garrone – és forgatókönyvíró-társa, Massimo Ceccherini, aki egyébként a róka szerepét is játssza – a kisfiúvá válás vágya helyett a történet azon aspektusát domborítja ki, miszerint Pinokkió kötődni szeretne valakihez; bárkihez. Ezért kap hangsúlyt az az epizód, amikor csatlakozik a báboshoz és a marionettbábokhoz, amikor szerelmi, majd anya-gyermek kapcsolatként megszereti a tündért, majd válik egyre fontosabbá az, hogy az ezernyi eltévedés és kaland ellenére szeretné megtalálni az „apját,” Gepettót, akitől eleinte inkább elszökni akart. És ezért járja be mind Pinokkió, mind Gepetto nemcsak testileg, hanem lelkileg is az emberré válás útját: míg eleinte kifejezetten idegesítő figurák, a film végére közelebb kerülünk hozzájuk,

megszeretjük őket és ők is egymást.

A Garrone-féle Pinocchio valamelyest fenntartja az eredeti mű didaktikus irányvonalát is, hiszen megtartja a kellemetlen fordulatok magyarázataként és kiváltó okaként Pinokkió rosszalkodását és naivitását, miközben a megszelídülését is szépen bemutatja. Pinokkió, akárcsak egy igazi, hatévesforma kisfiú, semmit nem tud a világról, ezért a nevelődése során a „való világ” számos csapdáját és keserűségét meg kell tapasztalnia, elsősorban az őt becsapó, kihasználó felnőttek személyében.

Miközben a legendássá vált orrnövekedés csak egyszer szerepel a filmben, a Pinocchio sikeresen éri el azt, hogy a címszereplőjét egyszerre tekinthessük kópénak és áldozatnak a kalandjai során, ez az összetettség pedig szintén hozzájárul ahhoz, hogy felnőttszemmel is élvezhető legyen Garrone sötét meséje. Annak ellenére, hogy a Pinocchio – főleg egy mesefilmhez képest – egy kissé hosszú, hiszen bőségesen megtartja a pikareszk kalandokat, a történetmesélése eleven, meglepetésekben gazdag, így végig fenntartja a figyelmet.

A Pinocchio további mókás vonatkozása, hogy Roberto Benigni játssza benne Gepettót – aki 2002-ben rendezőként, forgatókönyvíróként és Pinokkió szerepében is felelt azért a félresikerült produkcióért, amelyért színészként annak idején Arany Málna-díjat is kapott. Miközben az továbbra is rejtély, hogy miért jutott eszébe ötvenévesen eljátszani egy kisfiút, Gepettóként remekül hozza azt a mániákus-szenvedélyes figurát, ami a sajátja – szépen illik a humánus meséket felvonultató életművébe is. Éppen ezért remélem, hogy a friss siker miatt nem támad kedve a tündért is eljátszani egy esetleges újabb adaptációban.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..