A tavalyi Cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard szekciójában a nemzetközi kritikusok díjával jutalmazott Játszótér (Un Monde) klausztrofób, kiábrándító érzelmi hullámvasút, amelyben gyerekek mutatják meg, hogyan rombolja szét kapcsolatainkat az agresszió.
Gyomorszorító érzés szembesülni a Játszótér mikrokozmoszával. A belga rendező, Laura Wandel bemutatkozó játékfilmje alig több mint egyórás, annak viszont minden egyes perce megdolgozza nézőjét, aki legszívesebben menekülne. A kényelmetlen, feszengő történések képesek hosszan elnyújtani a kínzó másodperceket, így én például határozottan öregebbnek éreztem magam a film végére.
A Játszótér története pofonegyszerű, már-már banálisan hétköznapi. Gyerekek mindennapjait követjük az általános iskolában, elsősorban az órák közötti szünetekben és az udvari játékok közben – innen a cím is. A gyerekek éppen formálódó társas identitásába és a beilleszkedés körülményes gyakorlatába azonban
hamar beverekszi magát az agresszió a másik kiközösítése, a piszkálások és rejtett megalázások formájában, ami egészen a fizikai bántalmazásig ér.
Nora elsős, éppen csak elkezdi az iskolai szocializáció rögös útját taposni, míg testvére, Abel pár évvel előtte jár, már ismeri a rendszer farkastörvényeit. A gyerekeknek azonban nem csak az oktatási rendszerhez kell alkalmazkodniuk, de a bárhol felbukkanó bullying miatt a szigorú, de könnyen átalakuló dominanciaviszonyokhoz is. Ennek következményei alól pedig az sem mentesül, aki egyébként csak külső szemlélője, szemtanúja az agressziónak.
Az egymást bántalmazó gyerekek témája önmagában felkavaró és nehezen emészthető tapasztalat. Az ilyen történetek fokozottan hordozzák a reménytelenség érzetét, mert egy olyan korban mutatják be a brutalitást, a könyörtelenséget és az emberi kapcsolódás hiányát, amikor a leginkább szükség lenne a kedvességre és támogatásra.
Ha már a gyerekek is olyan ellenségesen viselkednek egymással, mint a felnőttek szoktak, akkor nem sok lehetőségünk maradt.
Aki gyerekként kénytelen folyamatos feszültségben, félelemben és támadásoktól tartva élni, abból soha nem lesz kiegyensúlyozott felnőtt. És nekünk, felnőtteknek sem marad semmilyen önáltató mentsvár, hogy az utánunk következő generáció majd humánusabb lesz, mint mi voltunk. Ha valami már a gyökerétől romlott, ott a kivágás az egyetlen megoldás.
A Játszótér hasonlóan működik tehát, mint az észt Az osztály vagy Östlund Play, Gyerekjáték? című filmje: a gyerekek közötti hierarchikus rendeződéseken keresztül beszélnek világunk közönyösségéről és a mindent átitató agresszióról. A rendező ugyanazt a technikai megoldást választja, mint Nemes a Saul fiában. (Bár e két film összehasonlítása meredeknek tűnhet, a puszta technikai aspektuson túl, egy mélyebb szinten a kegyetlen emberi interakciók bemutatása is összeköti őket.) A Játszótérben a kizárólag a főszereplő elsős kislányra „tapadó” kamera csak az ő nézőpontját és tapasztalatait közvetíti felénk.
A kislátószögű képek egyszerre teremtik meg a korlátozott tudás perspektíváját, a bezártságot, valamint a gyermeki tehetetlenséget és az események kényszerítő hatását.
Norát nem éri közvetlenül fizikai abúzus, de lassan rájön, hogy bátyja szerves része a fiúk egy bántalmazásra épülő, hierarchikus csoportjának, ahol az agresszorból hamar kipécézett áldozat válhat. A megküzdés egyetlen módja ebben a közegben az, ha valaki hamarabb alázza meg a másikat, mint az őt, így elkerülve a gyengeség látszatát.
A Playground abban nagyszerű, hogy elsősorban nem ennek a csoportnak a működési elveit mutatja meg, hanem felhívja a figyelmet, hogy az agressziónak mindenkire, még a legkevésbé érintett gyerekekre is rendkívüli hatással van. Általános iskolában vagyunk, így az ütlegelések, fojtogatások, megalázások nem nyílt színen történnek, mint mondjuk a kamaszoknál, hanem elrejtve, miközben az egész iskola önfeledten játszik az udvaron. De a még formálódásban lévő iskolai kollektív tudat színterén már minden helyt kap, ezért is lehet hatással mindenkire.
Ha valaki direkt akarja, akkor észreveszi.
A nagyobbak a vécékagylóba nyomják Abel fejét, de mire a tanárnő odaér, már csak Abelt találja ott vizesen, így ő kap leszidást. Az igazgató megbeszélést tart a bántalmazó és bántalmazott között, de mélyebb megértésre sem ő, sem a szülők nem fogékonyak. Ezek a példák is megmutatják, mit gondol a Játszótér a felnőttek szerepéről. A tanárok és a szülők is ott vannak, idővel észre is veszik, hogy baj van, (valaki még érzelmi támogatást is képes nyújtani), de túl elfoglaltak, túl sokfelé figyelnek és időnként túlságosan elfoglaltak a saját életükkel, hogy igazán megértsék a gyerekekét. A Játszótér a beszűkült látókörrel viszont hatásosan mutatja be, hogy a gyerekek hétköznapi valóság ez, ahova minden reggel újra és újra visszaküldjük őket. Ha a felnőttek nem segítenek, senki nem tud segíteni rajtuk.
Azt is érzékletesen mutatja meg a Játszótér, hogy a kiközösítések azt is utolérik, aki kimarad a tettlegességből. A bántást elszenvedőt esendősége és csoporton kívülisége miatt kollektívan büntetik, még azok is, akik a legártatlanabbnak tűnnek: nem szándékos bántalmazás ez, csak a kívülállók sorsa. És ugyanúgy bünteti a csoport azt is, aki a páriasorsra jutott gyerekkel kapcsolatba kerül. Ez a már itt meglévő társadalmi nyomás – az alkalmazkodás és az azonosulás nyomása – az, ami a bántalmazók közé emel amúgy kedves kislányokat is. Nem esszenciálisan meglévő rossz tulajdonságokról van tehát szó, hanem konstruált jelenségekről.
Mindenkiből lehet áldozat és bántalmazó is, és ezek a szerepek könnyen változhatnak.
A felnőttek akkor tudnának tenni valamit, ha képesek lennének az egész rendszert egyben nézni, ahogy a Játszótér is teszi, nem csak az egyes gyerekek viselkedését próbálnák retorziókkal szabályozni. Erre a Játszótér kevés esélyt lát, és nem meglepő módon a filmvégi egyetlen halvány vigasz és gyógyulási lehetőség is egy gyerektől érkezik. Ez pedig bármennyire is pozitívnak tűnik, még mindig nagyon kevés. Ha pedig így folytatjuk, előbb-utóbb megfojtjuk egymást.
