A svéd Ninja Thyberg első nagyjátékfilmje több függetlenfilm fesztivált is bejárt, sőt a Sundance-en még Grand Jury Price-ra is jelölték, megtekintése mégis olyan érzést kelt, mintha egy végtelenített pornófilmet néznénk annak minden élvezhetősége nélkül.
A pornóiparban dolgozók általános elutasítottsága az egész világon megfigyelhető jelenség. Magyarországon az erotikus színész az egyik legjobban megvetett szakma, ami aligha meglepő, hiszen ki örülne annak, ha milliók csorgatnák a nyálukat a róla készült pikáns felvételekre. De ennél is fontosabb, hogy a pornósok hatalmas közösségi nyomásnak vannak kitéve. Követőtáboruk addig bálványozza őket, amíg a sztár egy nekik nem tetsző döntést hoz, amelyre elképesztő gyűlölettel reagálhatnak. Nem véletlen tehát, hogy a pornószínészek lelki stabilitása és önértékelése kifejezetten labilis. Ezt jól szemlélteti August Ames tragikus példája, aki miután bejelentette, hogy a nemibetegség kockázata miatt nem hajlandó egy korábban melegpornóban szereplő férfival forgatni, öngyilkos lett a tettére kapott negatív visszajelzések hatására.
Ekkora teherrel a vállukon, folyamatos lelki és testi terrorral néznek szembe a pornósztárok.
A témában rejlő potenciál dacára kevés maradandó, pornográfiával foglalkozó alkotást készítettek a filmtörténelem során, és a kész produktumok nagy része is inkább az iparággal foglalkozik az abban dolgozók személyes történetei helyett. A Larry Flynt, a provokátor (1996), a Szüzet szüntess (2004) és a Don Jon (2013) is a pornóval foglalkoznak, mégis másképp közelítik meg a témát, mint a Pleasure. Ninja Thyberg első rendezése egy korábbi, merész kisfilmjének továbbgondolása, amelyhez talán Paul Thomas Anderson Boogie Nights–a (1997) áll a legközelebb, hiszen Thyberg filmje még konfliktusában is hajaz PTA művére.
Linnéa (Sofia Kappel), művésznevén Bella Cherry, húszaséveiben járó, svéd lány, aki azért érkezik Los Angeles-be, hogy A-listás pornósztárrá váljon. Ehhez azonban részt kell vennie olyan forgatásokon, amelyek olykor még az ő tűréshatárát is feszegetik. Eközben próbál harmonikus kapcsolatot kialakítani lakótársaival, a kérdés csak az, hogy ebben a szakmában összeegyeztethető-e a munka a magánélettel.
A felütés tehát hasonló a Boogie Nights-hoz, csakhogy Dirk Diggler sztorija sokkal inkább szól a pornóipar tündökléséről és hanyatlásáról, valamint egy híressé váló fiatal kontrollvesztéséről, mintsem egy erotikus színész gyötrődéseiről. Noha a két film párba állítható, a Boogie Nights a pornózást egy férfi szemszögéből meséli el, így az egész sokkal csillogóbbnak és derűsebbnek hat, mint amilyen valójában.
Bella Cherry története ezzel szemben egy nő önbecsülésének fokozatos leépülését és sikerért folytatott elkeseredett küzdelmét igyekszik bemutatni.
A Pleasure egyértelműen értelmezhető beavatási történetként, mivel végigvezeti a nézőt Linnéa karrierjének kezdetén. A mozi bemutatja egy pályakezdő felnőttfilmes útkeresését, ami azért izgalmas, mert összecseng mind a rendezőnő, mind a főszereplő pályájával. Ahogy Bella Cherry, úgy Ninja Thyberg is tapasztalatlan újoncként érkezik Hollywoodba, elsőfilmesként pedig maga is keresi saját stílusát és szerzői hangját. Nem véletlen tehát a helyszín sem, hiszen Los Angeles nemcsak egy kezdő pornósnak, hanem egy pályakezdő rendezőnek is az ígéret földjét jelenti. A másik áthallás Sofia Kappelhez kapcsolódik. Karakteréhez hasonlóan Kappel is első szerepét játssza a Pleasure-ben, és nála is felmerül, hogy meddig mehet el a művész a hírnév megszerzése érdekében.
Sofia Kappel akkorát vállalt Bella Cherry eljátszásával, mint filmbéli alakja a rough jelenetekkel.
Az önreflexivitáshoz kapcsolódik, hogy a Pleasure organikus MeToo-filmként is megállja a helyét, hiszen reflektál a hollywoodi zaklatási botrányokra. Mert ha belegondolunk, egy forgatáson mi akadályozza meg a pornószínészt, vagy a rendezőt, hogy visszaéljen a karrierjét építő színésznő kiszolgáltatott helyzetével. A párhuzamból adódik az alkotás egyik legnagyobb erőssége is. A Pleasure csupán egy interpretációs alternatívaként veti fel a munkahelyi visszaélések kérdését, ellentétben például az Ígéretes fiatal nővel, ahol ez a jelenség adja az értelmezés fő motívumát és a főhősnő bosszújának kizárólagos motivációját is. Emerald Fennell filmjében ráadásul a férfiak egytől egyig a gonosz megtestesítőiként tűnnek fel a vásznon. A Pleasure-ben viszont találkozhatunk emberarcú férfisztárokkal is (pl. a Chris Cock alakította Bear), így Thyberg filmje úgy lesz egy árnyaltan működő metoo film, hogy nem is akar az lenni.
Mindennek fényében Linnéa szereplési vágya és kameraimádata olyan ellentmondásos személyiségjegy, ami a Pleasure képi világára is izgalmas hatással van. Ha előkerül egy felvevőeszköz, a főszereplő azonnal átszellemül és felveszi a bájos, de színpadias sztár szerepét. Erre az érzetre erősít rá Sophie Winqvist operatőri munkája is, amely kikerüli a film zsáneréből adódó, lehetséges csapdákat. Beleeshetne abba a hibába, hogy a pornófelvételeket felnőttfilmes szögekből veszi, ám Winqvist tudatosan kerüli ezt, és ehelyett távolabbi kameraállásokból rögzíti ezeket a snitteket. Ezzel szemben a Bellát más élethelyzetben, vagy a forgatás előtt mutató jelenetek épp azokban az erotikus beállításokban vannak felvéve, amelyeket már jól ismerünk a pornófilmekből.
A készítők tehát tudatosan játszanak a felnőttfilm eszköztárával, hogy rácáfoljanak a nézői elvárásokra.
A távolságtartó történetmesélés pedig kényelmetlenné teszi a filmnézést, és tagadhatatlanul megragadja a pornóipar kiüresítő hatását. Thyberg értelmezésében a felnőttfilm nemcsak a (női) résztvevőiből öli ki az érzéseket, hanem annak fogyasztóiból is. Egyfelől hamis képet közvetít a szexuális együttlétről, másfelől hierarchikus viszonyt láttat a férfi-nő dinamikában. A rendezés ezt a kiüresedést keveri egyfajta munka okozta monotonitással, ami azt kívánja szemléltetni, hogy ez is csak egy szakma a sok közül. Ezt példázzák a forgatások, ahol a szereplők mozdulataiban ott van a rutin és a színészi eszköztár kimerül a péniszük előrántásában. De az iparág sajátosságai megnyilvánulnak az egyszerű díszletekben, az élénk színekkel játszó színkezelésben, valamint abban, hogy a stáb fele valóban pornósztár.
Ennyi erény után furcsa kimondani, de megtekintés után mégis hiányérzetünk lehet, mivel a Pleasure szándéka dacára sem elég bátor ahhoz, hogy igazán polgárpukkasztó legyen. A készítők az életközeli ábrázolás ellenére sem engedik közelebb a nézőt a főhősnőhöz, inkább csak közönyt ébresztenek iránta. Ami azért komoly probléma, mert a Pleasure műneme szerint mégiscsak egy karakterdráma lenne.
A film végső soron arról szól, hogy milyen utat jár be a főhős az áhított hírnévért. Az út azonban korántsem olyan egyszerű, mint azt Bella hiszi. Gyakran olyan döntéshelyzetekbe kényszerítik, ahonnan nincs visszaút (pl. dupla anál, rough jelenetek). E döntések karrierje szempontjából sorsfordítók lehetnek, hiszen a keményebb szerepek óriási publicitást jelenthetnek főhősünknek. Ám az út végén Bella úgy érzi, mégsem olyan a csillogás ebben az iparágban, mint amilyenre számított, így csakhamar meghozza azt a döntést, amely a cselekményt is lekerekíti. A karakter vívódása azonban nincs átélhetően elmélyítve.
Sofia Kappel Bellája nem ad azonosulási lehetőséget, mivel figurájának motivációja nincs megfelelően kibontva, ami a szándékosan unottan ábrázolt főszereplőt felszínessé teszi.
Linnéát két dolog motiválja. Egyfelől hátra szeretné hagyni az unalmas és egyhangú Svédországot egy változatosabb otthon reményében, másfelől hódolni akar szenvedélyes kameraimádatának. Ez viszont kevés az együttérzéshez. Linnéa valódi arcát így elfedi egy maszk, amit Bella Cherry-nek hívnak. A készítők nem akarják lehántani Bella Cherry maszkját Linnéáról, így a pornósztár nemcsak filmbéli barátait, de a nézők kegyeit is elveszti.
A film további hibája, hogy a rendező nem foglal állást a felvetett kérdéseiben. Bemutatja a pornózás mindkét oldalát, mégsem von le belőle tanulságot. Ninja Thyberg mintha két szék közé esett volna és nem tudná eldönteni, mit is akar mondani debütáló rendezésével. Emiatt mi is dilemmába kerülünk, hogy a pornóipar kritikáját vagy a kamerák előtti/mögötti átlagemberek kálváriáját nézzük-e. És ugyan próbálják tágítani az értelmezési keretet azzal, mennyit tűr el a dolgozó a munkatársaitól, de ezt elfedi a film identitásválsága és tanmese jellege. Pedig Ninja Thyberg megpendíti az emberi test (ön)kiárusításának problémáját is, ám ezzel sem kezd semmit. A releváns kérdéseket feláldozza Bella klisés pálfordulásának oltárán, amit már megannyi filmben láthattunk korábban (pl. Rocketman).
A Pleasure emiatt olyan, mint egy átlagos pornófilm. Egy szexi külsőbe csomagolt blöff, amely nem csak túl hosszú, de még fáj is.
Ninja Thyberg debütáló rendezése saját tanácstalanságába bukik bele. A pornóforgatások realisztikus ábrázolása és a munkahelyi erőszak hiteles bemutatása ugyan egy pillanatig elhitetik velünk, hogy a készítők egy egészen új perspektívából közelítik meg a pornográfiát és úgy mondanak felette ítéletet, ám a témáról alkotott véleményük fel nem vállalása, valamint a főszereplő iránti közömbösségünk azonnal visszarántanak minket a valóságba. Így hamar konstatáljuk, hogy közel két órán keresztül egy igényesen felvett, de felszínes felnőttfilmet néztünk.
