Úgy tűnik, 2015 sem a gengszterfilm feltámadásának éve lesz: a Legenda is csak Tom Hardy duplázása miatt volt érdekes, a Fekete misére pedig legfeljebb Johnny Depp kék kontaktlencséje és kopaszsága miatt fogunk emlékezni.
Rendben, ha megengedőbb vagyok, Johnny Depp színészi teljesítménye is maradandó. Amint – nekem egy órába telt – sikerül megszoknunk a természetellenes külsejét, végre koncentrálhatunk arra is, amit Whitey Bulgerként művel: valóban ijesztően pszichopata az első perctől az utolsóig.
Ezzel azonban rögtön a film legnagyobb hibáját is elárultam. A Fekete mise ugyanis eltér a gengszterfilmek többségétől, amelyek egy bandavezér felemelkedését és bukását mutatják be, ezzel szoros összefüggésben pedig tanúi lehetünk, ahogy a hatalommámor és a burjánzó erőszak hatására személyiségük egyre inkább eltorzul (ilyen mondjuk A sebhelyesarcú). Bár ez a film is kimondja, hogy magánéleti tragédiái után Bulger eldurvult, Depp ábrázolása (vagy a forgatókönyv) nem sok jellemváltozást mutat: kezdettől elállatiasodott, kegyetlen és félelmetes erejű vezérként tűnik fel, érdemben nem változik a játékidő alatt. Ráadásul a bukása sem látványos vagy patetikus, ezért rettenetes zsarnok helyett inkább sötét különcként jellemezhető. Így nyomban érthető, Depp különcöktől hemzsegő színészi repertoárjába miként sorolható be az egyébként létező személy megformálása.
A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy Bulger személyiségével párhuzamosan a történet is nélkülöz mindenféle ívet. A Fekete mise olyan, mint egy pikaresz regény: felcserélhető epizódok követik egymást, melyek lényege ráadásul ugyanaz. Ha megismerünk egy (adott esetben szimpatikus) mellékszereplőt, garantált, hogy pár perc múlva megfojtva, fejbe lőve vagy agyonverve látjuk viszont. Keresztapa? Sajnos nem: ez a film messze nem olyan stílusos, sokrétű vagy általános érvényű. Inkább csak bosszantóan kiismerhető és kiszámítható – eltekintve attól, hogy meglepően jó poénok bújnak meg benne. Bulger bandája mindeközben terjeszkedik, ez igaz, erről viszont leggyakrabban csak montázsokból értesülünk. A bűnszervezet tevékenysége a háttérben zajlik, valódi tétje a felvillantott szálaknak nincs, így felesleges időhúzás például az IRA-kapcsolat beemelése.
Mire mindezt felfedezzük, jogosan bizonytalanodunk el: mi is lenne ennek a filmnek a lényege? Esetleg a Fekete mise középpontjában nem is Bulger, hanem a vele szövetkező, korrumpálódó FBI ügynök, John Connolly áll? De hiába értelmezzük így a filmet, az akkor is két szék között a pad alá esik: ahogy Bulger története sem kecsegtet sok izgalommal, Connellyé sem. Igaz, nála van jellemtorzulás, az egyre mohóbbá és tisztességtelenebbé váló ügynök fölött előbb-utóbb szükségszerűen összecsapnak a hullámok. A Joel Edgerton játszotta karakter viszont kidolgozatlan, túl üres ahhoz, hogy érdekeljen a sorsa. Kettejük játszmájában egyfajta harmadik pólust képvisel Bulger testvére, Billy (Benedict Cumberbatch), akiről viszont csak sejteni lehet, hogy a törvényesség álarcában ő is ugyanolyan bűnöző, mint Whitey. Azaz Billy szála nem elég erőteljes ahhoz, hogy ellentételezze vagy árnyalja a történetet. A Fekete mise csak látszólag fest részletes képet a hetvenes-nyolcvanas évek bostoni alvilágáról és a korrupt rendfenntartó szervekről; valójában csupán olcsó szobrot állít egy elfeledett, tán nem is olyan jelentős bandavezérnek.
