Hercule Poirot, a szentimentális akcióhős és megalomán piperkőc – az új Gyilkosság az Orient expresszen legfurcsább eleme Kenneth Branagh.
Nem lehet véletlen, hogy közel harminc éve nem készült a friss Gyilkosság az Orient expresszenhez hasonló sztárszereposztású, nagyszabású mozis adaptáció Agatha Christie műveiből; utoljára a Randevú a halállal tett erre kísérletet 1988-ban, ebben Peter Ustinov alakította hatodszorra és egyben utoljára Poirot-t. Egy évvel később ugyanis olyasmi történt, ami feleslegessé tett minden próbálkozást: David Suchet főszereplésével elindult a Poirot-tévéfilmek sorozata, hamarosan pedig általánosan elfogadott ténnyé vált, hogy a színésznél jobban senki nem testesíti meg a kis belga detektívet.
Christie legnépszerűbb figurája teljesen összefonódott Suchet személyével (a színész könyvet is írt közös életükről) – rajta kívül pedig az írónőnek aligha van olyan emblematikus alakja, akire gond nélkül rá lehetne építeni egy színes-szagos mozifilmet (ezt még talán a Miss Marple-rajongók is elismerik). Az utóbbi évtizedekben így a Christie-hősök a tévébe és a nemzeti filmgyártásokba vonultak vissza (ki látott már indiai feldolgozást?). A tendencia talán most fog megfordulni: Kenneth Branagh Orient expressze után 2019-re Ben Affleck tervez új adaptációt a Poirot-mentes A vád tanújából.
Meglepő, de a Gyilkosság az Orient expresszenből mindössze ez a hatodik adaptáció,
ezek közül pedig Branagh-nak – egy 2015-ös japán minisorozatot, egy 1955-ös német és egy 2001-es sikertelen, modern környezetbe helyezett, Alfred Molina főszereplésével készült amerikai tévéfilmet leszámítva – Sidney Lumet klasszikusával és persze David Suchet változatával kellett számolnia. A zárt szituációs drámák mestere, Lumet 1974-ben az ideit is megszorongató színészgárdával felvértezve, a kissé nehézkes Albert Finney főszereplésével vitte filmre a történetet, amely kivételesen még az idős Christie-nek is tetszett, mellesleg pedig Ingrid Bergman Oscar-díjat kapott néhány perces mellékszerepéért (a film további 5 jelölést is begyűjtött). A Suchet-féle tévés epizód 2010-ben készült el – itt meglepő módon erős vallásossággal öntötték nyakon Poirot figuráját. Branagh és forgatókönyvírója, a Szárnyas fejvadász 2049-ért is felelős Michael Green érezhetően e két filmhez képest határozta meg magát, mely során két nehézséggel kellett szembesülniük.
Egyrészt a Gyilkosság az Orient expresszen regényként egyetlen hosszú előkészítés, a gyilkosság és a megoldás között gyakorlatilag semmi látványos dolog nem történik. Christie zsenialitása, hogy még ilyen helyzetben is fenn tudja tartani az érdeklődést: Poirot-val (vagy inkább barátjával, a civil Bouc-kal) együtt próbálhatjuk összerakni a kirakós darabjait, keresve a gyanúsítottak vallomásaiban az ellentmondásokat, árulkodó elszólásokat. Filmen ezt az építkezést szinte lehetetlen átadni: eleve „túl sok” a szereplő, akik mást sem csinálnak, csak taktikusan hazudoznak. Nem csoda hát, hogy – akárcsak a korábbi változatok – Branagh-ék is igyekezték növelni a téteket. El kell fogadni, hogy a filmvilág trendjei igencsak másfelé mutatnak ma, mint Lumet idejében: ma a moziba aligha lehet becsábítani a tömegeket egy tisztán zárt szituációs drámával, sztárszereposztás ide vagy oda. Megnőtt a nézők ingerküszöbe, folyamatosan mindenből többet akarunk és kapunk (természetesen a folyamat kétirányú).
Ugyanakkor ha a hűséget szeretnénk számon kérni, felesleges álszentnek lennünk: az idei verzió sem kevésbé hűen követi Christie detektívregényét, mint a korábbi feldolgozások. Azokban is ugyanígy összevontak figurákat a fokozás érdekében és néhány ponton továbbírták a történetet a drámaibb hatás kedvéért. De vajon nem túlzás-e, hogy folyamatosan a rasszizmussal dobálóznak, Poirot üldözési jelenetbe keveredik a vasúti hídon, rálőnek, valakit pedig megkéselnek? A probléma inkább ott van, hogy a befejezés dilemmáját leszámítva még ez a felturbózott történet is súlytalan: a nyomozás izgalmát a friss film nem képes átadni.
De talán nem is akarja.
A Gyilkosság az Orient expresszen története ugyanis közismert, mégiscsak egy nyolcvan éves regényről van szó. Branagh-et nem is ez izgatja, hiszen ehhez nem sokat lehet hozzátenni – bár sokkal érdekesebb lett volna, ha a színész-rendező mégis megpróbál, lásd a kifacsartságukban is csodásan hű Shakespeare-adaptációit –, sokkal inkább Hercule Poirot figurája. Branagh nemes egyszerűséggel magára osztotta a szerepet, Suchet árnyékából pedig úgy próbál kilépni, hogy rebootolja a figurát – az előzetes idején azt írtuk, Poirot bajusza sosem volt még furább, mostanra viszont kiderült, hogy maga Poirot is példátlanul fura. Amit eddig precizitásnak hittünk, az itt mániákusság; amit önhittségnek, az megalománia; amit empátiának, az szentimentalizmus. Branagh Poirot-ja néha a burleszkig nevetséges piperkőc, aki (szó szerint) Istennel helyezi magát egy szintre, lócitromba lép és a földön fetreng.
Tetszik vagy sem, a figyelemre méltó képek (a felülről ábrázolt tetthelyek, a tükrök, ferde beállítások) mellett mégis ő az egyetlen, aki igazán fenntartja az érdeklődést ebben a filmben: Dasiy Ridley, Penélope Cruz, Johnny Depp, Derek Jacobi, Josh Gad, Michelle Pfeiffer, Judi Dench, Willem Dafoe csak asszisztálni tud Branagh magánszámához – ami talán nem is az egyetlen lesz. A filmben is leplezetlenül utalnak a folytatásra, de korábban már a Christie-örökösök és maga Branagh is kifejezte ilyen irányú vágyait, amennyiben az Orient expressz sikeres lesz – rajtunk múlik tehát, kérünk-e még ebből.
