Kritika

Pókember 3 – kritika

spiderman3Milyen érzés, ha az embernek levetítenek 258 millió amerikai dollárt 140 perc alatt? Unalmas. A dollár egyébként sem szép bankó, de két és fél óra alatt csak azt bámulni – jobb időtöltést is el tudok képzelni annál. Pláne moziban.

Hogy a dollárbámulás élményéből valami hasznosat is kihozzak, matekoztam utána kicsit. Kisült, hogy a vetítés minden perce alatt egymillió-nyolcszáznegyvenkétezer dollár pergett le, minden másodpercben tehát harmincezer, forintra átszámolva pedig ötmillió-hétszázezer. Ha a magyar újságíró átlagfizetését vesszük alapul, három év alatt sem keresnék annyit, hogy egy szekundumot finanszírozzak eme alkotásból.

Még ez nem is baj. Legyen csak drága az a film – annál szebben mutat (elvileg) a vásznon, annál többre képes (elvileg) az alkotója, annál lenyűgözőbb lehet (elvileg) az összhatás. Annál jobban örülhet (elvileg) a néző. Hogy az egyéb szempontokról ne is beszéljünk: költötték volna el ezt az összeget Magyarországon – mondjuk a félkész etyeki stúdióban –, mindjárt jobban élnének nagyon sokan, „mint négy éve” vagy bármikor.

Legyen csak drága – de kapjunk is valamit az unalmas dollárpergetésen kívül. Izgalmat például. Szereplőket. Történetet. Drámát. Ha azt nem, legalább poénokat. Akciót. Látványt! Akármit! Száz éve létezik mozi, nem kunszt elkápráztatni a nézőt: még csak kreatívnak sem muszáj lenni, elég a józan copy+paste. Ebben a filmben viszont, melyet Pókember 3 névre kereszteltek, mindez csak nagyon haloványan van jelen.

A bankótömeg legnagyobb része nyilván a látvány előállítására szükségeltetett. Hanem íme egy spanyolviasz-feltalálós képlet: sok pénz ≠ tátott száj a nézőtéren. Egy Gyűrűk Ura-rész ennek a harmadából is kijött, és azóta sem múlta felül semmi vizuális hatásban. Nem jó példa, mert fantasy? Ott a Sin City és a 300. Ez sem jó példa, mert nem fősodorbeli alkotás? Tessék megnézni akkor a Batman: Kezdődik-et vagy valamelyik X-Ment. Mind felülmúlja a Pókember 3-at, mert leleményesek és stílusosak, többet is szántak rájuk az alkotók, mint pénzt.

Izgalom és akció: helyén van, ha a Pókember 3 a néző első mozifilmje, egyébként viszont kiábrándító. A jeleneteken alig-alig látszik, hogy megtervezték volna őket. Igaz, hogy a sikátorokban és széles utcákon repkedés adrenalinpumpa lehetne, mégis hiányzik az az élmény, ami miatt a teremből kijőve is emlékeznénk rá; inkább fárasztó, semmint lenyűgöző. A harcok pedig egyszerűen fantáziátlanok, egy akármilyen akciófilm is köröket ver rá Pókember és ellenfelei teljesítményére.

Ami a szereplőket illeti, a filmben ők a legsilányabbak. Peter Parker ebben a filmben nem holmi vívódó hős, hanem egy balek. Egy érzelmileg visszamaradott, bosszúálló, gonosz, a végletekig ostoba fajankó. A száján nem jön ki egyéb undort keltő közhelyeknél („hidd el, másnap nevetni fogunk az egészen!”, „soha nem szabad feladni!”). A kedvese szeme láttára csábít el egy másik nőt, és sekélyes lelke legmélyéig megsértődik, amikor az, nem teljesen önszántából, otthagyja. Aztán bosszút áll rajta, ahogyan bosszút szeretne állni nagybátyja gyilkosán is: a lányt lelkifurdalás nélkül megalázza, az ellenfelét lelkifurdalás nélkül megölné. Önuralom? Belátás? Peter Parker még e szavakat sem ismeri. Ily módon válik a film jószerével egyetlen valódi karakterévé: a többiek mind kétdimenziósak, alulmotiváltak és gyerekesen egyszerűek, ő viszont olyan pompás példája az összetetten alávaló antihős szerepének, amilyet keresve sem találni máshol. Hiszen ha más filmben egy ilyen szereplő lenne a főgonosz, megharagudnánk az íróra, mert – vélnénk – senkit sem szabad ennyire idiótának formálni.

Sam Raimi rendező legújabb alkotása, szégyenszemre, közelebb áll Uwe Boll dicstelen munkásságához, mint a képregényfilmek elitjéhez. Be kellene állnia kisinasnak Christopher Nolan vagy Bryan Singer mellé, tanulni. De aligha fog. Mert a film anyagilag sikeres, bevételi rekordjai számosak: és amint a készítők azt hitték, hogy az elköltött dollártömeg garanciája lesz a minőségnek, úgy bizonyára azt is hiszik, hogy a megkeresett bankótömeg bizonyítéka annak.

Pedig dehogy. Egyik is, másik is csak egy kupac dollár. Nagy kupac, de akkor is: unalmas

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya