Kritika

Az év legjobb blockbuster…ének első fele – Pókember: A pókverzumon át

A Pókember: A pókverzumon át nagyobb, hangosabb és több, mint az előzménye. Miközben épp ugyanolyan kreatív és friss. Még az sem tudja igazán elrontani, hogy nem fejezték be.

Az első, egyetlen és legfontosabb dolog, amivel tisztában kell lenni a Pókember: A pókverzumon át megtekintése előtt, hogy ez valójában csak egy fél film. Ami nem feltétlenül meglepő, mert a film eredeti címe Spider-Man: Across the Spider-Verse (Part One) lett volna, csak aztán a véglegesítéskor Sony valamiért törölte a „Part One” részt, a jövőre érkező folytatásnak pedig teljesen új címet adott. Hogy miért nem lehet sokkal nyíltabban a poszteren, főcímen, illetve promoanyagokban is felvállalni, hogy ez valójában csak a történet első fele, azt már a Dűne esetében sem értettem.

Főleg, hogy manapság minden stúdió eleve trilógiákban meg univerzumépítésekben gondolkodik. Ráadásul itt párhuzamosan készült a két rész, szóval az sem lehet kifogás, hogy „az emberek nem ülnének be egy fél filmre, és akkor nem lenne elég sikeres a folytatáshoz” – arról nem is beszélve, hogy manapság totálisan elképzelhetetlen, hogy egy Pókember film ne legyen anyagilag sikeres. Mindegy. A lényeg: a Pókember: A pókverzumon át ténylegesen csupán az első fele egy sztorinak. A főkonfliktusok minimális lezárást sem kapnak, és miután minden bábú elfoglalta a helyét a fináléra, ahelyett, hogy kezdetét venné a harmadik harmad, helyette berobban a letaglózó cliffhanger. Szóval gondoltam szólok, mert a premier előtti vetítésen voltak, akiknek nem igazán nyerte el a tetszését a 136. percben érkező „Folytatása következik!” kiírás. „A francba már, most akkor a semmiért ültem végig”? – halottam a mögöttem lévő sorból. Pedig a Pókember: A pókverzumon át minden, csak nem semmi.

Épp ellenkezőleg, az a fajta film, amiért a nagyvásznat feltalálták.

Nagyjából egy évvel vagyunk az első film eseményei után. Miles Morales és Gwen Stacy egyaránt küzdenek azzal, hogy egyensúlyba hozzák a magánéletüket és a Pókemberként vállalt köteleségeiket, miközben gyászolják az elvesztett családtagjaikat és barátaikat. Egymástól elszakítva, két külön világban, épp amikor a legnagyobb szükségük lenne a másikra. Aztán felbukkan valaki Morales múltjából. A hét gonosza: Folt, aki sokkal nagyobb fenyegetést jelent számukra és az egész multiverzum épségére, mint elsőre gondolnák. Így hamarosan belesodródnak egy olyan kalandba, ami nem csak az ő, de a létező világok összes Pókembere sorsára hatással lesz.

A Pókember: A pókverzumon át-ot meglepő módon egy teljesen új rendezőgárda dirigálta: Bob Persichetti, Peter Ramsey és Rodney Rothman triászát az elsőfilmes Joaquim Dos Santos, Kemp Powers és Justin K. Thompson hármasa cserélte. Ám ez a váltás a végeredményen nem igazán érződik. Hiszen Phil Lord és Chris Miller természetesen most is megmaradtak producernek, ráadásul Lord mellé most az utóbbi is beszállt a forgatókönyv megírásába.

Miles Morales és póktársai második kalandja éppen olyan eszelős és lehengerlő audio-vizuális agymenés,

mint amilyen az Irány a Pókverzum! is volt. Szavakkal tényleg nehezen leírható és átadható az végtelen kreatív energia, ami zabolátlanul burjánzik ebben a filmben. A klasszikus kétdimenziós és a háromdimenziós CGI animáció egyvelege nem csupán páratlan vizualitást kölcsönöz, de a sztorit is tökéletesen szolgálja. Jobban is, mint az előzményben. Hiszen a film sokkal több világban játszódik, így az alkotók még jobban szabadjára engedték a fantáziájukat. Minden univerzum – és a benne élő Pókember – sajátos vizualitással és megjelenéssel bír. Spider-Punk popartos vagy Gwen Stacy vízfesték hangulatú világai csak a jéghegycsúcsa. Ben Riley teljesen úgy néz ki, mintha a 80-as évek képregényeiből jött volna, a 2099-es év Pókemberének pedig nem pusztán a világa sokkal sci-fisebb, de a karakter is olyan, mintha a Tron-filmekből kölcsönözték volna. És persze nyilván van animés, legós vagy éppen Da Vinci rajzainak stílusában megjelenő karakter.

Mindez abszolút össze nem illőnek hangozhat.

Ám épp ez a bravúr, hogy az alkotóknak sikerül a káoszból egységet varázsolni.

Abban az értelemben, hogy bár a film vizuális stílusa nagyon vad és féktelen, mindezek mellett is tudatosnak és átgondoltnak érződik. Hiszen egyértelmű koncepció van a művészeti stílusok keverése mögött.

Nem pusztán a multiverzum sokszínűséget hívatott ábrázolni. De részben tartalmában is erről szól. Miközben a két főszereplő (Miles és Gwen) drámája „szokásos” Pókember/szuperhős toposzokra épül – Hogy lehetek Pókember anélkül, hogy elidegenednék a szeretteimtől? A hazugsággal tényleg megvédem őket? –, addig Miles és a világok közötti „Pókszövetséget” vezető Miguel O’Hara (Spider-Man 2099) szembenállásában az előzmény mondanivalójának a fonákját kezdi kifejteni.

Hiszen míg a Irány a Pókverzum! arról szólt, hogy „bármelyikünk lehet Pókember”, addig ez a film azt kezdi fejtegetni, hogy nem minden Pókembernek kell ugyanolyannak lennie. Nem mindegyikünknek kell ugyanazt az utat és ugyanúgy bejárnia. Vagy igen? Mivel a film véget ér a konfliktus feloldása előtt, így egyelőre nem tiszta, hogy a végső konklúzió milyen mértékben érvel majd a sors ellen azzal, hogy a „mi alakítjuk a sorsunkat”. Illetve, hogy mekkora szerepet kap majd a „tragédiáink alakítanak minket” és a Pókember-sztorikban elkerülhetetlen gyászfeldolgozási témák. Ám az irány egyértelműen a „nincs végzet, csak ha bevégzed” felé mutat.  

Ez a film helyenként tényleg sok.

Rengeteg karaktert mozgat egy folyamatos, szünetnélküli, 136 perces ámokfutásban. Amelynek szinte minden jelenetében számos easter egget, kikacsintást vagy apró érdekességet rejtettek el. (Ezen utalások közül csak pár, a Sony többi Pókember -és Venom-filmjének megidézése érződik kissé olcsó, „vállalati szagú” fanservice-nek, hiszen az előzményre ez nem volt jellemző.) Helyenként komolyan le is terheli az ember érzékszerveit. És az sem biztos – különösképpen, mert nincs lezárva – hogy ez a játékidő hossz felettébb indokolt lett volna. Így kicsit benne van a tipikus „mindenből többet, nagyobbat” folytatás mentalítás.  

Ám, még ha az Irány a Pókverzum! egy jóval kompaktabb, kerekebb filmélmény is volt, a folytatásba is szorult annyi friss ötlet és hatalmas szív, hogy az apró hiányoságai és arányvesztései sem válnak túlságosan zavaróvá. Amennyiben pedig a jövőre érkező trilógiazáró Spider-Man: Beyond the Spider-Verse képes szépen elvarrni a szállakat, úgy már tényleg kénytelen leszek Spider-Punk szavajárásával élve annyit mondani, hogy „Szétadom!”

A Pókember: A pókverzumon át június 1-től látható a mozikban.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com