Kritika

Pókember összes – Pókember: Irány a Pókverzum!

Egy zsáner, ami már túl van a zenitjén milyen formákat ölthet, hogy a viccé alantasult, fülvérzésig ismételt fordulatait, karakterisztikáját az utolsó utáni pillanatban is pénzre váltsa? A Pókember: Irány a Pókverzum! a „deadpooli” úton rohan a sikerbe.

A posztmodern játékosság állandó jelenlétéért a Kevin Feige alatt gigabranddé izmosodott szuperhőscsapat felelős: az MCU hangulatában folyamatosan ingázik, néhol előreszalad önmaga paródiájának lenni, de csak hogy aztán a következő jelenetben visszahátráljon, megkövetelve a nézőtől a komolyságot. Az irónia fontos erény, ha az ember nevet magán, az az önismeret magas fokának tanúbizonysága. Azonban az irónia könnyedén cinizmusba torkollhat. Érzékeny mezsgye választja el a két nézők felé gyakorolt gesztust, mikor egy film a nézőkkel vagy a nézőkön nevet. Az irónia persze nem feltétlenül vicces, gondoljunk csak bele mennyire homlokegyenest más a Deadpool és a Logan önreflexiója, viszont mindkét film egy irányba mutat: a szuperhősfilmek megöregedtek.

Furcsa dolog abban az évben margózni a szuperhősfilmek válságát, amikor a Bosszúállók: Végtelen háború letarolja a mozipénztárakat, vagy amikor a szuperhősfilmek első Oscar-jelölése mint legjobb film a Fekete Párduc személyében már-már borítékolható. Míg utóbbi akár magyarázható a fekete film diadalaként is, azért ma is nehéz a stúdió filmek széles palettáját és a box office rekordok sorát böngészve közel olyan domináns zsánert találni, mint amilyen a köpenyes igazságosztóké. A Pókember mítosszal évtizedes viszonylatban birkózó Sony azonban a Pókverzummal erősen referál erre a válságra.

John G. Cowelti teszi fel a kérdést 1992-es munkájában, a Chinatown and Generic Transformations in Recent American Filmsben, hogy mi történik, ha a zsáner konvenciók olyan széles körben ismerté vállnak, hogy a közönség valamilyen új formáért kiállt. A Cowelti által megnevezett négy esztétikai dimenziónak (burleszk, nosztalgia, deheroizálás, megújulás) közös jegye a metanarratíva, a reflexió a film valóságára. Sőt, nem csupán tudomásul vétele annak a valóságnak, hogy amit nézünk, a maga harsány materializmusában csupán egy film, egy hangok és képek egységéből születő illúzió, de reakció is minderre. Napjainkban egyre több hollywoodi alkotó érzi felelősségének, hogy reflektáljon arra, hogy a szuperhős zsáner fárad. Hasonló minták többször megjelentek a filmművészetben, ahogy a noir (Kínai negyed), a musical (Ének az esőben) vagy a western (A félszemű) lassan elvesztették erejüket és új formákat kerestek, hogy fennmaradjanak.

A Pókember: Irány a Pókverzum! szintén arról a válságról tudósít, mikor az illúzióba beletenyerel a valóság.

A Sony legújabb, immár Golden Globe-jelölt animációjában Pókember összes popkulturális inkarnációja egymás mellett, párhuzamos univerzumokban létezik, de miután a Pókember-genezis, Peter Parker meghal, a világok egymásba nyílnak, hogy leszámoljanak a halólövő szuperhőssel elbánó Kingpinnel, és helyreállítsák a világ(ok) rendjét. A felütés tehát tiszta és világos: a mítosz halott, kérdés, merre tovább? Megszülethet-e a hálószövő nagydumás igazságosztó humuszából valami új, ahol tovább élhet a legenda?

A Sony megannyi sikertelen próbálkozás után inkább lepasszolta Pókembert a Marvelnek, hogy újraélessze a karaktert, míg ők az animációban kerestek termékeny táptalajt a figurának. A film megannyi Pók-karaktere közül a legérdekesebb Miles Morales, akinek ez az animáció jelenti antréját a nagyvászonra. Az afro-amerikai és latino gyökerekkel rendelkező tinisrác a sztori fő protagonistája, akivel a néző karöltve merül el a Pókverzum legtöbbször éjsötét bugyraiba. A figura jól lett realizálva, sikerült olyan szerethető, esendő és jellegzetesen kortárs attitűddel megalkotni, amilyen jó eséllyel valóban lenne egy korabeli srác, ha falfirkálás közben tarkón csípné egy radioaktív pók. A szétszórt kamasz szülőkhöz, sulihoz, lányokhoz fűződő viszonya átélhető és hiteles, a szobafalán lógó Chance, the Rapper posztertől kezdve a telefonja lejátszási listáját, illetőleg a film soundtrackjét színesítő trashpop new school dalokig (Post Malon, Swae Lee, Juice Wrld, Jaden Smith, Drake) a történet legtöbb eleme valóságossá teszi hősünket. Kérdés, hogy miért nem érdemelte meg a Z generáció a saját pókmítoszát? Ehelyett a film a regresszív posztmodern eposzok (Stranger Things, Disney Star Wars, A galaxis őrzői) nosztalgia fétisében utazik. Már senki sem hisz új hősök új hőstetteiben. Csak a múlt mítoszainak újrázása maradt.

A nosztalgikus elfogultság már a film ábrázolás módjában felüti a fejét. Minden idők legképregényesebb szuperhős animációja nem csak a felugró gondolatbuborékokkal, osztott képernyőkkel és egyéb jellegzetes képregény eszközökkel gravitál a múltba. A Lego kalandért felelős rendezőpáros, akik íróként és producerként működtek közre a filmen, úgy jellemezték az animáció stílusát, hogy olyan, mintha egy képregényben sétálnál. A teljesen újszerű formavilág nagyszerű omázs az alapanyag felé, színvilágában, a mozdulatok ritmusában a film CGI animációja nem hat olyan elidegenítően sterilnek, mint legtöbb kortársa, sikerrel megidézve az élénk színekkel és vastag vonalakkal papírra vetett naiv hősök világát.

Az alapanyaggal a formai ábrázoláson túl tartalmilag már közel sem bánik olyan féltő tisztelettel a Sony, sőt.

A hálószövő igazságosztó nemcsak deheroizálását, de végső dekonstrukcióját is végrehajtja. A film a Deadpool intertextualitását vette kölcsön formanyelv gyanánt, így Pókember filmes, tévés múltját agresszíven a nézők képébe ordítja. A tolakodó, nyers referenciák anno Deadpool karakterének természetéből következtek, hiszen ő a képregények lapjain is tisztában volt az olvasó valóságával és saját fikciójának természetével, így mikor a karakter a filmvászonra költözött, a paródia tökéletes harmóniában volt az alapanyaggal. Pókembernél nem ez a helyzet, mégis a film teljes egésze metanarratívában értelmezi magát.

Mindez persze megbocsátható volna, hiszen felszabadító élmény a Pókember 3. hírhedt táncjelenetén vagy A csodálatos Pókember túlcsorduló melodrámáján nevetni, de a levont konzekvenciák mégis sötét helyekre vezetnek. A film unottan ismétli el nekünk a figura eredettörténetét, minden drámaiságtól, téttől és szellemiségtől lecsupaszítva a mítoszt. Hiszen mind jól ismerjük Ben bácsi toposszá nemesült/aljasult frázisát, a radioaktív pók röhejességét vagy Pókarc ártatlan naivitását. Miért ne köphetnénk mindazt arcon egy metavígjáték keretében, amit a karakter valaha jelentett? A karakter formai dekonstrukciója a cselekmény előrehaladtával egyre meredekebb kanyarokkal visz el a teljes megsemmisülésig. Póksonka, a malac Pókember, Noir-Pókember, akinek nem véletlenül kölcsönzi eredeti hangját a permanens öniróniában létező Nicolas Cage, és Pókember valamilyen jövőbéli, groteszk, robot-anime inkranációja végérvényesen megsemmisíti a figurát.

Hiszen nem csak egy Pókember van. Pókember lehet bárkiből és bármiből.

Már nem szabhatnak gátat a logika, az érvény korlátai az önmegvalósítás és belső vágyaink megélésének. Pókember és a pókemberség fogalmai elvesztették jelentésüket, helyükre pedig pontozott vonalak kerületek, ahova azt illeszthetsz be, amit csak akarsz. Az identitás meghatározásában már csak a kreativitás határai szabhatnak gátat. És ahogy Leo Braudy fogalmaz 1976-os The World in a Frame című művében, miután a zsánerek önmaguk paródiáivá váltak, legalább nevetnek magukon és megmutatják, milyen hosszú utat tettek meg.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya