Kritika

Pókember összes – Pókember: Irány a Pókverzum!

Egy zsáner, ami már túl van a zenitjén milyen formákat ölthet, hogy a viccé alantasult, fülvérzésig ismételt fordulatait, karakterisztikáját az utolsó utáni pillanatban is pénzre váltsa? A Pókember: Irány a Pókverzum! a „deadpooli” úton rohan a sikerbe.

A posztmodern játékosság állandó jelenlétéért a Kevin Feige alatt gigabranddé izmosodott szuperhőscsapat felelős: az MCU hangulatában folyamatosan ingázik, néhol előreszalad önmaga paródiájának lenni, de csak hogy aztán a következő jelenetben visszahátráljon, megkövetelve a nézőtől a komolyságot. Az irónia fontos erény, ha az ember nevet magán, az az önismeret magas fokának tanúbizonysága. Azonban az irónia könnyedén cinizmusba torkollhat. Érzékeny mezsgye választja el a két nézők felé gyakorolt gesztust, mikor egy film a nézőkkel vagy a nézőkön nevet. Az irónia persze nem feltétlenül vicces, gondoljunk csak bele mennyire homlokegyenest más a Deadpool és a Logan önreflexiója, viszont mindkét film egy irányba mutat: a szuperhősfilmek megöregedtek.

Furcsa dolog abban az évben margózni a szuperhősfilmek válságát, amikor a Bosszúállók: Végtelen háború letarolja a mozipénztárakat, vagy amikor a szuperhősfilmek első Oscar-jelölése mint legjobb film a Fekete Párduc személyében már-már borítékolható. Míg utóbbi akár magyarázható a fekete film diadalaként is, azért ma is nehéz a stúdió filmek széles palettáját és a box office rekordok sorát böngészve közel olyan domináns zsánert találni, mint amilyen a köpenyes igazságosztóké. A Pókember mítosszal évtizedes viszonylatban birkózó Sony azonban a Pókverzummal erősen referál erre a válságra.

John G. Cowelti teszi fel a kérdést 1992-es munkájában, a Chinatown and Generic Transformations in Recent American Filmsben, hogy mi történik, ha a zsáner konvenciók olyan széles körben ismerté vállnak, hogy a közönség valamilyen új formáért kiállt. A Cowelti által megnevezett négy esztétikai dimenziónak (burleszk, nosztalgia, deheroizálás, megújulás) közös jegye a metanarratíva, a reflexió a film valóságára. Sőt, nem csupán tudomásul vétele annak a valóságnak, hogy amit nézünk, a maga harsány materializmusában csupán egy film, egy hangok és képek egységéből születő illúzió, de reakció is minderre. Napjainkban egyre több hollywoodi alkotó érzi felelősségének, hogy reflektáljon arra, hogy a szuperhős zsáner fárad. Hasonló minták többször megjelentek a filmművészetben, ahogy a noir (Kínai negyed), a musical (Ének az esőben) vagy a western (A félszemű) lassan elvesztették erejüket és új formákat kerestek, hogy fennmaradjanak.

A Pókember: Irány a Pókverzum! szintén arról a válságról tudósít, mikor az illúzióba beletenyerel a valóság.

A Sony legújabb, immár Golden Globe-jelölt animációjában Pókember összes popkulturális inkarnációja egymás mellett, párhuzamos univerzumokban létezik, de miután a Pókember-genezis, Peter Parker meghal, a világok egymásba nyílnak, hogy leszámoljanak a halólövő szuperhőssel elbánó Kingpinnel, és helyreállítsák a világ(ok) rendjét. A felütés tehát tiszta és világos: a mítosz halott, kérdés, merre tovább? Megszülethet-e a hálószövő nagydumás igazságosztó humuszából valami új, ahol tovább élhet a legenda?

A Sony megannyi sikertelen próbálkozás után inkább lepasszolta Pókembert a Marvelnek, hogy újraélessze a karaktert, míg ők az animációban kerestek termékeny táptalajt a figurának. A film megannyi Pók-karaktere közül a legérdekesebb Miles Morales, akinek ez az animáció jelenti antréját a nagyvászonra. Az afro-amerikai és latino gyökerekkel rendelkező tinisrác a sztori fő protagonistája, akivel a néző karöltve merül el a Pókverzum legtöbbször éjsötét bugyraiba. A figura jól lett realizálva, sikerült olyan szerethető, esendő és jellegzetesen kortárs attitűddel megalkotni, amilyen jó eséllyel valóban lenne egy korabeli srác, ha falfirkálás közben tarkón csípné egy radioaktív pók. A szétszórt kamasz szülőkhöz, sulihoz, lányokhoz fűződő viszonya átélhető és hiteles, a szobafalán lógó Chance, the Rapper posztertől kezdve a telefonja lejátszási listáját, illetőleg a film soundtrackjét színesítő trashpop new school dalokig (Post Malon, Swae Lee, Juice Wrld, Jaden Smith, Drake) a történet legtöbb eleme valóságossá teszi hősünket. Kérdés, hogy miért nem érdemelte meg a Z generáció a saját pókmítoszát? Ehelyett a film a regresszív posztmodern eposzok (Stranger Things, Disney Star Wars, A galaxis őrzői) nosztalgia fétisében utazik. Már senki sem hisz új hősök új hőstetteiben. Csak a múlt mítoszainak újrázása maradt.

A nosztalgikus elfogultság már a film ábrázolás módjában felüti a fejét. Minden idők legképregényesebb szuperhős animációja nem csak a felugró gondolatbuborékokkal, osztott képernyőkkel és egyéb jellegzetes képregény eszközökkel gravitál a múltba. A Lego kalandért felelős rendezőpáros, akik íróként és producerként működtek közre a filmen, úgy jellemezték az animáció stílusát, hogy olyan, mintha egy képregényben sétálnál. A teljesen újszerű formavilág nagyszerű omázs az alapanyag felé, színvilágában, a mozdulatok ritmusában a film CGI animációja nem hat olyan elidegenítően sterilnek, mint legtöbb kortársa, sikerrel megidézve az élénk színekkel és vastag vonalakkal papírra vetett naiv hősök világát.

Az alapanyaggal a formai ábrázoláson túl tartalmilag már közel sem bánik olyan féltő tisztelettel a Sony, sőt.

A hálószövő igazságosztó nemcsak deheroizálását, de végső dekonstrukcióját is végrehajtja. A film a Deadpool intertextualitását vette kölcsön formanyelv gyanánt, így Pókember filmes, tévés múltját agresszíven a nézők képébe ordítja. A tolakodó, nyers referenciák anno Deadpool karakterének természetéből következtek, hiszen ő a képregények lapjain is tisztában volt az olvasó valóságával és saját fikciójának természetével, így mikor a karakter a filmvászonra költözött, a paródia tökéletes harmóniában volt az alapanyaggal. Pókembernél nem ez a helyzet, mégis a film teljes egésze metanarratívában értelmezi magát.

Mindez persze megbocsátható volna, hiszen felszabadító élmény a Pókember 3. hírhedt táncjelenetén vagy A csodálatos Pókember túlcsorduló melodrámáján nevetni, de a levont konzekvenciák mégis sötét helyekre vezetnek. A film unottan ismétli el nekünk a figura eredettörténetét, minden drámaiságtól, téttől és szellemiségtől lecsupaszítva a mítoszt. Hiszen mind jól ismerjük Ben bácsi toposszá nemesült/aljasult frázisát, a radioaktív pók röhejességét vagy Pókarc ártatlan naivitását. Miért ne köphetnénk mindazt arcon egy metavígjáték keretében, amit a karakter valaha jelentett? A karakter formai dekonstrukciója a cselekmény előrehaladtával egyre meredekebb kanyarokkal visz el a teljes megsemmisülésig. Póksonka, a malac Pókember, Noir-Pókember, akinek nem véletlenül kölcsönzi eredeti hangját a permanens öniróniában létező Nicolas Cage, és Pókember valamilyen jövőbéli, groteszk, robot-anime inkranációja végérvényesen megsemmisíti a figurát.

Hiszen nem csak egy Pókember van. Pókember lehet bárkiből és bármiből.

Már nem szabhatnak gátat a logika, az érvény korlátai az önmegvalósítás és belső vágyaink megélésének. Pókember és a pókemberség fogalmai elvesztették jelentésüket, helyükre pedig pontozott vonalak kerületek, ahova azt illeszthetsz be, amit csak akarsz. Az identitás meghatározásában már csak a kreativitás határai szabhatnak gátat. És ahogy Leo Braudy fogalmaz 1976-os The World in a Frame című művében, miután a zsánerek önmaguk paródiáivá váltak, legalább nevetnek magukon és megmutatják, milyen hosszú utat tettek meg.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..