Kritika

A nagy erő nagy haknival jár – Pókember: Nincs hazaút

Örömünnep és a vég kezdetének újabb fejezete. A Pókember: Nincs hazaút úgy szolgálja ki maximálisan a képregényfilmrajongókat, hogy közben újabb repedéseket ejt az évtizedes viszonylatban fennálló szuperhőslázon.

Visszatérő probléma a Marvel újabb és újabb filmjeivel kapcsolatban, hogy jórészt nem lehet őket filmtörténeti szempontból vizsgálni, kizárólag a saját buborékjukban léteznek. Ezt onnan is tudhatjuk, hogy eseményszámba megy az, ha valamelyik megjelenő blockbuster mozi egy kor kedvelt és jellegzetes műfajával fűszerezi meg a bejáratott szuperhősreceptet. A ’70-es évek paranoia thrillereinek stílusa jól állt az Amerika Kapitány: A tél katonájának, John Hughes tinédzserfilmjeinek DNS-e pedig az újfajta Pókember-filmeket alapozta meg. Ez azonban aligha tendencia a stúdió esetében, hogy valami különlegessel próbálkozzanak. Az pedig egyenesen no-go zóna, hogy komolyan vegyék magukat és a nézőiket – különösen egy gyenge kritikai visszhangot kapó Örökkévalók után.

A Marvel-film egy önmagában meghatározható zsáner a piacon:

a gyorséttermi sajtburger, ami nem üli meg a gyomrot, de cserébe nincs is elég tápanyag benne ahhoz, hogy hazáig kitartson és még otthon is érezzük az ízét. Nem bánt senkit, finomnak is mondható, tulajdonképpen a feladatát – hogy kitöltse két rendesebb étkezés között a gyomrunkat – elvégzi.

Ha visszatekintünk majd egy-két évtized múlva erre az időszakra, tudni fogjuk, hogy ezek szórakoztató, könnyed, de nagyon sok esetben tartalmatlan és formagyártott alkotások voltak, ahol remek színészek és filmkészítők szakíthattak nagyot és léphettek fel a hollywoodi csúcsra. Most, ennyi év egyeduralma után szkepticizmus nélkül megvizsgálni a kort igazán nehéz, különösen akkor, mikor alig maradnak meg filmek a piacon a gumiruhába öltözött félistenek mellett. Közben pedig azt sem szabad elvitatni, hogy olyanokat álmodnak néhol a vászonra hatalmas költségvetésből, melyről tíz-tizenöt éve a képregényfaló geekek csak ábrándoztak. Ki gondolta volna, hogy egy Doctor Strange vagy egy Hangya pénzügyileg fenntartható, sikeres filmhős lehet? És hogy egy Bosszúállók: Végjáték típusú kavalkádot össze lehet hozni? A gépezet erős, és még a hordó aljáról előkapart karaktereket is megtartja. Ez a nagy erő viszont nagy felelősséggel jár…

Mert a Marvel már tényleg akkora, hogy megtehet bármit, a Végjáték fináléhangulata óta azonban mintha nem találnák a helyüket.

Egy rahedli sorozatot gyártatnak a Disney+ streamingszolgáltatóra, miközben a moziba is évente 3-4 filmet küldenek. Lassan már tényleg követhetetlen lesz az építkezés: tizenegy év aprólékos tervezése után szanaszét szaladnak a szálak. Egyelőre nem látszik a tudatos tervezés, hogy tartana ez a folyamat valahová – mintha a Marvel negyedik etapja egy tesztfázis volna. Ezen pedig nem javít a Loki és a What If…? sorozatokban is felhasznált multiverzum koncepció.

Az alternatív univerzumsíkok behozatala a történetbe ugyanis végleg keresztbe tehet minden tétnek és értéknek, amit a Marvel szuperhősfilmjei valaha is képviseltek. Ha a játék szabálykönyvébe bekerül a „bármi” (vagy pontosabban a „bármi, amit a stúdió fejesei akarnak”), akkor megszűnik az érvény, a kontinuitás, ami egyben tartotta a gépezetet. A Sony azonban felelősségteljesen kezelte az ötletet, és nem kezdett végeláthatatlan multiverzumos garázdálkodásba, csupán fejest ugrott a Pókember-filmek történelmébe.

Peter Parker (Tom Holland) az előző film végén lelepleződött, a világ szeme reá és közvetlen környezetére szegeződik, ez pedig fenekestől felforgatja mindannyiuk életét. A média szüntelen kereszttüzét, a hatóságok erősödő szorítását, valamint a visszautasított egyetemi felvételi kérelmeket – igen, ez is az egyik fő motiváció – megelégelve a kétségbeesett srác felkeresi a főmágust, Doctor Strange-et (Benedict Cumberbatch), hogy ugyancsak buherálja meg a valóságot egy kis felejtőbúbájjal. A varázslat, hála Peter meggondolatlanságának, balul sül el és olyan rosszfiúk csusszannak át a megnyitott dimenziókapun, akik mind Pókember egykori ellenségei voltak – csupán egy másik világban. Az öt ádáz főgonosz ólálkodása hatványozott veszélyt jelent New York lakossága számára, így Peternek meg kell ennie, amit főzött, és el kell takarítania a betolakodókat.

Nagy falatnak tűnt a Nincs hazaút, hiszen rengeteg karaktert mozgat, és sok közülük olyan, aki új a Marvel-moziverzum számára – azonban régi ismerősök a Sony korábbi Pókember-etapjaiból. A Sam Raimi-trilógián és Marc Webb két filmjén felnőtt rajongók számára rengeteg kedves percet okozhat az ismert figurák újbóli felbukkanása, sőt, összeeresztése.

Már önmagában az a tény, hogy ez megtörténhet egy 200 milliós filmben, egészen izgalmas. Meglepő, hogy a végeredményt látva nem minden száj fog tátva maradni.

Ugyanis a nosztalgiázni vágyók tényleg jól járnak ezzel a filmmel, azonban cseppet sem lehet mondani, hogy teljes értékű karakterként vannak jelen a klasszikus figurák a vásznon. Inkább amolyan árnyak, egymondatos kivonatok, amelyek hordozzák a karakterek főbb jellegzetességeit, de mindegyikük picit másabb, mint ahogy megismertük őket. A Marvel-univerzum ugyanis egy annyira betonbiztos működést követel, amelyből nem lóghatnak ki a jóval drámaibb figurák. Így lehet, hogy a Zöld Manó, Doktor Oktopusz, de még a Homokember is elejt pár vicces beszólást – hiszen itt kötelező a hülyéskedés és a szarkazmus. Akire viszont rá se lehet ismerni, az Jamie Foxx Elektrója: nemcsak külsejét, a karakter teljes személyiségét is megváltoztatták egy csípős megjegyzéseket köpködő laza csávóvá.

A „marvelesítésen” túl azonban a Pókember: Nincs hazaút jól bánik a koncepcióval, képes az előnyére fordítani a multiverzum eszköztárát – egy keretbe zárt történetet kapunk, nem a világ további kitágítását és végtelenítését. Inkább használja, amije van, nem pedig a kifogásokat keresi, hogy bármit megtehessen. Például, amire igazán figyelmet szeretne fordítani a film, az Peter Parker személyes drámája, a felnövéstörténetének következő szakasza. A Hazatérés elmélyítette bátorságát, az Idegenben a hiszékenységét és a naivitását kezdte ki, a Nincs hazaútban pedig megtanulja, az élet sosem fog az ő szabályai szerint játszani, de neki ettől még nem kell feladni a sajátjait. A stáblista legördülésével a tragédiáktól és kihívásoktól megedződött barátságos és közkedvelt pókarc maga mögött hagyja a tinédzserkort. Ez igazán szép,

kár, hogy már a 2018-as Irány a Pókverzum! megcsinálta ezt egy sokkal izgalmasabb köntösben.

A Nincs hazaút tulajdonképpen egy élőszereplős újrázása a népszerű animációnak, csupán egy kevésbé látványos formában. Mivel a Marvel epizodikus jellege csak önmagán belüli értelmezést enged meg, az előző filmek behozatala már helyt ad némi összehasonlításra. Ugyanis Jon Watts – akinek ez már a harmadik Pókember-filmje, ideje lenne átadni a stafétát – sekélyes vizualitása és izgalmaktól mentes akciójelenetei nem szolgálnak emlékezetes momentumokkal. Sam Raimi különösen, de még Marc Webb is kreatívabb volt e tekintetben, arról nem is beszélve, hogy ott még a dráma is keményebbet ütött. Nem is csoda, hisz átélhetőbbek voltak a szereplők.

Kirsten Dunst Mary Jane Watsonja és Emma Stone Gwen Stacy-je köröket ver Zendaya MJ-jére, pedig ugyanúgy több filmben láthattuk már őket. May néni (Marisa Tomei) aligha volt több eddig a szexi nagynéninél, holott a korábbi verziókat ennél mélyebb figurának ismerhettük. Peter legjobb haverja, Ned (Jacob Batalon) és Vasember spanja, Happy Hogan (Jon Favreau) nem többek könnyű és sokszor irritáló humorforrásoknál. A Nincs hazaút elvárja, hogy izguljunk Peter barátaiért és családtagjaiért, de Jon Wattsék három film alatt se tudták igazán közel hozni őket a nézőkhöz.

Akit sikerült, az maga Tom Holland, ő már többször alakította Pókembert, mint két megelőző kollégája összesen. Ez a szerep az övé, még hosszú évekig fogja birtokolni és biztos kezekben is van nála. Hitelesen és méltón kezelik a figuráját, de nagyon kis léptékekben haladnak vele: a legnagyobb előrelépés, hogy már nem egy ifjú Vasemberként tekint rá a történet, végre a saját lábaira állhatott.

A Pókember: Nincs hazaút tehát egy kedves, jól csengő Greatest Hits album, ami fürdőzik egy jót a hálószövő mítoszában, miközben új utakra nem tereli.

A Sony és a Marvel ezzel a húzásával inkább visszalépett egyet, hiszen az univerzum és a történet tágítását egy nagy adag múltba révedéssel váltották ki. És nem ők lesznek az egyetlenek: jövőre a konkurens DC Comics filmje, a Flash szintén egy másik filmvilág karakterét, a Tim Burton-féle Batmant hozza el a fanoknak. Mindez azt bizonyítja, hogy a szuperhősműfaj nem tud a végtelenségig növekedni: inkább elhódítanak évtizedekkel ezelőtti, szépemlékű filmeket. Mindent, csak ne kelljen kockáztatni és kitalálni, merre van az előre!

És pont ez a legszomorúbb a Nincs hazaút kapcsán is. A Sony egy rendben lévő, szórakoztató és kellemes kikapcsolódást nyújtó filmet rakott össze, ami egy-két eleme és meglepetése szempontjából különlegesnek számít. Ám többnek kellett volna lennie, ugyanis a dramaturgia semmi ütőssel nem tudott szolgálni a jól bejáratott paneleken és a tisztességes hakniszerepléseken túl. Egy sokadik biztonsági játék tanúi lehettünk, amely főleg a nosztalgiájával fog tudni hódítani, de azzal mindenképp szerezni fog magának követőket.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com