Kritika

A rejtély, hogy miért készült el – Pokémon: Pikachu, a detektív

„Mi győzünk a legvégén!” – énekelhetik teli torokból a betétdalt a producerek. A Pokémon: Pikachu, a detektív bár színes és könnyed, közben olyan méltatlanul alacsonyra rakja a lécet, hogy az év egyik legcinikusabb filmjévé válik.

Meglepő, hogy 2019-ben, amikor már a Super Marióból vagy a Torpedó társasjátékból is készült egészestés mozifilm, egy akkora brand, mint a Pokémon észrevétlen maradt a hollywoodi stúdiók előtt. A ’90-es évek közepére datálható a franchise kezdete: először videójáték formájában találkozhatott vele a közönség, majd hamar rajzfilmsorozatos adaptációt készítettek belőle. Legtöbben itthon az utóbbi módon, szombat délelőtt sugárzott animeként találkozhattak vele. Tele volt kreatív – sokszor inkább szörnyeknek tűnő – szuperképességekkel rendelkező kitalált állatokkal, lökött karakterekkel és sztorival kitartásról, küzdelemről, barátságról. Ambiciózus világépítése nagyvásznat érdemel: egy ilyen globálisan népszerű cím pedig nem kéne, hogy akkora óvatosságra intse a készítőket, mint amekkorát a Pikachu, a detektív képvisel.

Jelen filmünk ugyanis nem az animációs sorozatot vette alapul, sőt nem is az azt megelőző videójáték Pokémon-küzdelmeit használja vázként. Rob Letterman alkotása egy 2016-os játék történetét dolgozza fel, melyben a főhős Tim Robinsont (Justice Smith) hirtelen felkeresi apja halottnak hitt pokémonja. Pikachu nem csupán beszél ebben a filmben, hanem nyomozó is. Fel van szerelve a kötelező tartozékokkal: nagyító, Sherlock-kalap, koffeinfüggőség. Nem, ez nem egy vicc, bárcsak az lenne.

Miért pont ezt a viszonylag új sztorit kellett adaptálni, és nem az eredeti koncepciót álmodták újra nekünk? A válasz a film megtekintése után egészen egyértelmű: a bátorság hiánya miatt készült el előbb a beszélő Pikachu-krimi-vígjáték, mint Ash Ketchum, Misty, Brock és pokémonjaik kalandjai. A Warner a legnagyobb közös osztót célozta be új projektjével, és próbált mindenkinek kedveskedni valamilyen formában: ettől fogva egy identitás nélküli filmet láthatunk.

Számító gondolkodásra vall, ahogy összedobták ezt a receptet.

Szükséges volt egy megalapozott univerzum, melynek eleve létezik rajongói bázisa. Tökéletes választás a Pokémon világa, ám – a biodíszletként funkcionáló Ken Watanabén kívül – az animék és a japán kultúra mindenféle tartozékát kiirtották a filmből, és egy amerikanizált gyorskajaterméket kapunk. Menő pokémonharcokat nem láthatunk, de valamiért egy detektívtörténetet igen. Már ha egyáltalán annak lehet nevezni ezt a rejtélytől teljesen mentes nyomozós szálat, melyben karizmátlan emberi főhősünk apjának sorsa után kutatunk. A folyamatnak csak egy lehetséges kimenetele lehet, csak egy valószínűsíthető rosszfiú van terítéken, így aki már életében látott ötnél több filmet, bizonyosan kitalálja a megoldást.

A Pikachu, a detektív tehát nem a nagyszabású blockbuster kalandfilmek nyomdokait követi – amit szerintem kellett volna –, hanem egy sokkal kisebb léptékű történetet mesél el. Emberi és állati főhősünk kapcsolatát követhetjük nyomon, ahogy felgöngyölítik ezt a teljesen érdektelen és izgalomtól mentes ügyet, miközben ők is összebarátkoznak egymással. A Pokémon nagy része szól arról, hogyan képes kapcsolatot kialakítani a gazda és hű társa, ez a fiktív lény – itt is ezzel próbálkoznak, csak van egy hatalmas bibi: Pikachu ugyanis nem úgy viselkedik, mint egy állat.

A filmbeli Pikachu beszél, sőt folyamatosan dől belőle a szöveg.

Szinte minden könnyű labdát lecsap, ami a vicceket illeti, miközben igazán humoros dolgok annyira nem hagyják el a száját. Pikachu nem olyan, mint a többi pokémon, így nem egy állat-ember barátságot követünk figyelemmel – oda a Pokémon-hangulat. Közel sem lenne ekkora a gond, ha a beszélő Pikachu funkcióval bírna, tegyük fel, nyomozna. A rejtély kiderítéséhez viszont vajmi kevés köze van, minden Tim és a talpraesett újságírólány, Lucy (Kathryn Newton) munkája nyomán derül ki, vagy expozícióként halljuk más mellékszereplőktől.

Pikachu effektíve nem végez detektívmunkát, csak megállás nélkül humorizál, de úgy, mintha egy 12-es korhatárkarikás Deadpoolt néznénk – ami nem véletlen, hisz Ryan Reynoldsot választották a szerepre. Ismét érződik az üzleti stratégia: mivel Reynolds a Deadpool nyomán jelenleg népszerű, ezért be kellett castingolni Pikachu hangjának, de arra már nem gondoltak, hogy a cuki sárga villámszóró szőrmók egy középkorú felnőtt hangjával kissé bizarr. (Ezen csak ront a magyar szinkronban lassan kötelező tartozékként csatolt Nagy Ervin is.) A film során igyekeznek megindokolni ezt az írói döntést, de csak nevetségesebbé és logikátlanabbá fokozzák a helyzetet.

Rob Letterman filmje nem tudja, pontosan kinek szóljon, pedig készített ő már több korosztálynak sikeresen szóló filmet a Libabőr képében. A Pikachu, a detektív vicces akar lenni, de kevés a működő poén; krimi akar lenni, de nem érdekes vagy izgalmas; Pokémon-film akar lenni, de a lényeket szinte csak vágóképként használja. Itt sem tudjuk, hogy a 20-30 éves korosztálynak csinálták a filmet, vagy az egészen kicsi lurkóknak. Utóbbi csoport biztosan nem fog tudni mit kezdeni az egész film noir hozzáállással, melynek kliséi 70 évre nyúlnak vissza, és már kívülről fújjuk. Közben pedig a Pokémon-univerzumot se magyarázzák el rendesen a laikus nézőknek. Csak bedobnak minket a mélyvízbe, hogy „nézzétek, cuki állatok!”, és köszönik, le is tudták a tájékoztatást.

Pedig látszik, hogy mennyi kreativitás fér el ebben a világban.

Az állatok – ha többként mutatják őket, mint megvásárolható plüssfigurák – egészen izgalmasak. Psyduck, a stresszelő kacsa kifejezetten szórakoztató, Mr. Mime frenetikus, az óriásszörnyek (Charizard és Gyarados) pár másodperces megjelenései pedig egészen epikusnak hatnak. Ebből kellett volna többet, nem pedig a kartonpapír emberi karakterekből, akik rajzfilmszerűbbek a CGI-állatoknál is.

Felszínes marketingtermék maradt a Pikachu, a detektív: láthatóan egy próbarepülésnek készült, mellyel letesztelheti a stúdió, mennyire mozgósíthatók az emberek, ha Pokémonról van szó. Ez azonban nem elég. Ha több mint húsz év után végre elkészül egy Pokémon-mozifilm, az többet érdemelt volna, mint egy animével keresztezett Dr. Dolittle.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel a Ráadás rovat szerkesztője. Kedvencei az életszagú, morális kérdéseket feszegető filmek – az igényes blockbusterek mellett. Az írás mellett egy filmes rádióműsorban is próbálgatja szárnyait.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..