Kritika

Majd az utókor… – Polgárháború

A Polgárháború egy mozgóképes prófécia egy belső konfliktusai miatt darabjaira hulló Amerikai Egyesült Államokról, de közben Alex Garland alkotói válságának önreflexív lenyomata is.

Nemzeti tudathasadás

Alex Garland fiktív világképe szerint az Amerikai Egyesült Államok visszavonhatatlanul szétesett, a polgárháború pedig elszabadult. Az események katalizátora egy szélsőséges gondolkodású elnök, aki alkotmánysértő módon már a harmadik ciklusát tölti Washingtonban. A cél épp a diktátor hatalmának megdöntése, de esetleges kiiktatása várhatóan csak eszkalálja a belső konfliktusokat az alkalmi államtársulások (pl. Western Forces, Floridai Szövetség) között. Mindenesetre az elnöki hatalom összeomlóban, a Texas és Kalifornia szövetségéből álló haderő mind közelebb tolja a frontvonalat a fővároshoz. A bukás pillanatát pedig egy négy haditudósítóból álló sajtóscsapat igyekszik Robert Capa vezérelvének megfelelően megörökíteni: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” Meg is indulnak New York-ból a frontvonal irányába, hogy testközelből éljék át a véget.

A Polgárháború zavarba ejtő mozi, már a műfaját is nehéz meghatározni. Működik apokaliptikus kalandfilmként, politikai akciófilmként és háborús roadmovie-ként is, de a magam részéről olyan körmöntfont feloldással élnék, hogy egy, a sci-fi műfajához vonzódó alkotó lecsupaszított, földhözragadt, disztópikus rémképe. Az Amerikai Egyesült Államok összeomlása a jövő egy meg nem határozott időpontjában és egy alternatívnak tűnő univerzumban zajlik, de Alex Garland szándékosan lehetetlenné teszi az idő- és térbeli távolság pontos behatárolását. Épp ez a kényelmetlen ismerősség teszi fojtogatóvá a filmet, a lappangó, elfojtani vágyott érzet, hogy a felrajzolt társadalmi kataklizma akár holnap elkezdődhetne.

A Polgárháború nem reális film, csak egy realista jegyekkel elrajzolt, negatív jövőkép, ami képi esztétikumában is tudatosan kerüli a rögzült filmnyelvi elemeket.

Olyat akar és úgy mutatni, amit és ahogy még nem láttunk. Alex Garland filmje az A24 stúdió történetének legdrágább, 50 millió dollárba kerülő produkciója, de messziről kerüli a Roland Emmerich-féle katasztrófafilmek vagy a kisvárosi bűnfilmek védjegyként öröklődő képsorait. A Polgárháborúban nem omlik össze a Szabadságszobor, nem szakad le a Golden Gate-híd, és nem a végtelen, sivár prérin keresik helyüket a kiszolgáltatott antihősök. Bár a finálé a Fehér Ház hidegrázós ostromát tartogatja, Alex Garland filmjének fő színtere nem a filmélményeink öröklődő képeiből ismert Amerika, hanem egy hétköznapi. E rendezői felfogásban rejlik a Polgárháború zavarba ejtő hitele. Nem a valóságot mutatja meg, hanem az elfojtott elképzelhetetlent, egy társadalom kollektív félelmének legmélyebb sötétjét.

A lehetetlenül félelmetes, groteszkségtől sem visszariadó vízió érzésem szerint három különböző szintből építkezik. Alex Garland egyrészt távolinak tűnő konfliktusok emberiségellenes bűneit vetíti rá az amerikai vidékre. Önbíráskodás a benzinkúton. Sebesült katona kivégzése. A tömegsírok vagy a kivégzetteket szállító teherautó platóján fennakadó halott látványa. Menekülttábor amerikai civilek számára. Zsigerig ható rémképek a szabadság földjén. Másrészt olyan bűnöket is vizionál, amelyekre a mai amerikai társadalom nagyon is rá tud csatlakozni. A Capitolium ostroma. A fegyverbolondok zabolátlan nacionalizmusa.

Az amerikai elnök likvidálására vállalkozó katonai kivégzőosztag megszállottságtól izzó rajtaütése a Bin Laden-hajszát idézi.

A harmadik szintet pedig az elidegenítő elemek jelentik. A republikánus Texas és a „PC” Kalifornia összefogásának elképzelhetetlensége, a feketékkel szembeni rasszizmus teljes mellőzése a filmből.

Alex Garland kollektív félelmet tükröz, nem aktuálpolitizál. A Polgárháború megtekintése azért is frusztráló, mert a rendező kontroll alatt tartja az információadagolást. Elejtett dialógusokból hallunk antifa mészárlásokról, feloszlatott FBI-ról, a kanadai dollár erejéről, de a kérdést, hogy miképpen és miért jutott el az amerikai társadalom a szakadásig, nyitva hagyja. Az információhiányt pedig mi vagyunk kénytelenek kitölteni: vagy úgy, hogy számba vesszük a lehetséges társadalmi problémákat, amiktől jelenleg a legjobban félünk, vagy úgy, hogy menekülésképpen racionalizáljuk az elénk tárt fiktív világot, és a Google keresőben kutatjuk a Polgárháború darabokra tört USA-jának térképét, esetleg azt nézegetjük, miképpen is lehet eljutni New York-ból Charlottesville-be, és onnan Washington D. C.-be. (A válasz: jókora kerülővel.)

Alex Garland nem először vállalkozott arra, hogy egy nemzet kollektív félelmeit tükrözze. A 28 nappal később a magára maradt angol szigetországnak, a Polgárháború a polarizált társadalmú USA széthullásának agyréme. S bár az angol zombifilm kihalt Londonjának felvételei európaiként fojtogatóbbak számomra, mint a polgárháborúkban és fegyvertartásban amúgyis jeleskedő amerikaiak összeomlása, Garland a számomra helyinek ábrázolt konfliktus megragadásában nagyon is jeleskedik.

Társadalomtudatos tökösségre vall, hogy a politikai felkiáltójelként is értelmezhető filmjét éppen az elnökválasztás évében jelenteti meg.

Ha pedig arra gondolok, hogy a 28 nappal később szörnyű látomása a koronavírus elszabadulását (és valamelyest a Brexitet) is előrevetítette, akkor a Polgárháború rémképe… Nem, erre nem is akarok gondolni.

Egy makulátlan elme örök dilemmája

Az igazság viszont az, hogy a Polgárháborút sokkal izgalmasabb megfogni a haditudósítók objektivitása, illetve azon filmben elhangzó gondolat felől, hogy a fotóriporterek pusztán jelen vannak a társadalmi eseményeknél. Nem avatkoznak közbe, csak lefotózzák, ami történik, és majd az utókor eldönti, mit lát és mi is történt igazából.

E tekintetben a Polgárháború egy, a mértékadó sajtóhoz, azon belül is a fotóriporterekhez intézett szerelmes levél. Izgalmas asszociáció és erős színészi és kaszkadőri jelenlétet igényel, hogy a haditudósítók mozgása erősen emlékeztet a katonákéra. Fedezékek mögül hajolnak ki. Rugalmas testtartással osonnak. Ujjuk mindig a gombon. Fegyvert tartani olyan, mint fényképezőgépet fogni. Shoot vs. shoot. Csak míg a fegyveres halált oszt, élet és halál ura, addig a haditudósító igazságot hirdet, a valóság és az idő konzerválásának ura.

Ám az, hogy elkapják a történelemformáló pillanatokat és a legszörnyűbb tettekben is lencsevégre kapják az emberek igazi arcát, komoly önfeláldozással jár. A Polgárháború szerint a haditudósítók olyan emberek, akik az igazság pillanatának elkapása érdekében időről időre kikapcsolják érzelmeiket, megszűnnek embernek lenni. Talán nem véletlen, hogy a harctéri jelenetekben a semlegesség nimbuszának védelmében szabadon járnak-kelnek a katonák oldalán, mintha a sajtómellények felvételét követően két világ határán álló szellemekké változnának. Ellentmondásos lényekké, akik az igazság harcosai, de mégis jellemzi őket az önzés, a kiválasztottságtudat, az adrenalinfüggőségből eredő felelőtlenség, az exkluzivitás, az elsőség vágya.

Garland szerint egy haditudósítót nem ágyban, párnák közt ér utol a legszebb halál, hanem a harctéren, és már-már transzcendens átlényegülést feltételez, ha az elmúlását lencsevégre is kapják.

Érzésem szerint Alex Garland egyszerre becsüli – és ha nem is bírálja, de – féli ezeket az embereket. Nem is biztos, hogy embernek látja őket. E felfogásnak köszönhető, hogy sablonjaik ellenére a Polgárháború hősei – az öreg bölcs (Stephen McKinley Henderson), a mester (Kirsten Dunst) és tanítvány (Cailee Spaeny), a cinikus rezonőr (Wagner Moura) – hiteles, emberi személyiségek.

A Polgárháborút azonban egy erős személyesség is jellemzi. Egyértelműek a családi kötődések. Garland rokonságán belül több külföldi tudósítót is találunk, édesapja pedig karikaturista volt, aki mindig a 9 órás hírekből nyerte aznapi rajzaihoz az ihletet. Alex Garland lényegében ugyanezt csinálja, csak a valós társadalmi problémákat és félelmeket (világjárvány – 28 nappal később; mesterséges intelligencia – Ex Machina; nyomornegyedek – Dredd) forgatókönyvíróként és/vagy rendezőként zsánerfilmekké rajzolja át. Ijesztő viszont, hogy a Kirsten Dunst játszotta fotóriporter karakterét egy rendezői alteregónak vélem, aki elvesztette hitét a problémafeltárásban, a mozgó- és fényképes felkiáltójelekkel való szembesítés hatékonyságában.

És valljuk be, kurva nehéz lehet egy abszolút társadalomtudatos alkotóként, hogy az életművedet következetesen építve, a figyelmed társadalmi problémákra és kollektív félelmekre fókuszálva sorra alkotod a filmeket, és az emberek semmit nem tanulnak belőle.

Alex Garland szerint az emberiség a körülöttünk lévő problémákat mindig jól és azonnal észleli, de megoldani már nem tudja őket.

Egyszerűen elfogadja a létüket vagy későbbre tolja, az utókorra hárítja a megoldást. Alex Garlandot épp ez a hozzáállás („az utókor majd megoldja”) zavarja igazán. Ezért csinált egy filmet az utókorról. Érzésem szerint a Polgárháború cinizmusa és a groteszk epizódok sora – a haditudósítók hivatásához hasonlóan – a társadalmi szerepvállalás iránti mély művészi elköteleződésből ered. Valamint a gyanúból, hogy a sok mozgóképes felkiáltójelnek úgy sem lesz foganatja. Tehát a Polgárháborút átható bizonytalanság nemcsak egy összeomló államot, hanem egy belső válságtól és kétségektől gyötört alkotót is tükröz.

Nem véletlen, hogy a Polgárháború erős szerzői kézjegyeket mutat, és hogy a rendező a legkorábbi forgatókönyveivel keresi a kapcsolatot. A 28 nappal később és a Polgárháború például egyértelműen testvérfilmek. Garland (A part, 28 nappal később, Napfény, Dredd, Expedíció) előszeretettel indítja hőseit egy-egy kalandot ígérő vagy túlélést biztosító küldetésre, a kirendelt cél azonban egyszerre hozza ki a legjobbat és a legrosszabbat a szereplőkből. A Napfény tudósai az Ikarosz űrhajó fedélzetén a Napot közelítik meg, és bár az égitest elpusztításával mentenék meg a Földet, képtelenek ellenállni igézetének. A 28 nappal később katonacsapata a társadalom újraépítésére jelöli ki magát, miközben láncra vert zombit tartanak a hátsó udvarban. Az Ex Machina kivételes helyzetbe kerülő programozója egy világelső androidot Turing-tesztelhet, miközben vonzódni kezd a gépnőhöz.

Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” – mondja Robert Capa, és vallják a Polgárháború hősei.

Garland rendre az ember(iség) önpusztító, nárcisztikus természetén elmélkedik, akit a határok áthághatósága, a megszállottság, a kiválasztottságtudat, az egyszerre vonzó és taszító hatalom tesz próbára. S bár a próbatételek során a főhősök kvázi családdá, közösséggé fejlődnek, a működőképesség próbáját már nem feltétlenül állják ki. De többnyire azért az emberség győz a sötét tettek felett.

Alex Garland jelenlegi kiábrándultságát viszont az tükrözi, hogy a Polgárháború haditudósítóiból is kialakul egy minicsalád (nagyszülő, apa-lánya, anya-lánya), de már ez a viszony is ingatag. A Wagner Moura által játszott újságíró (megbízhatatlan szavakkal dolgozik, nem képekkel) például részegen kétszer is ráhajt a pályakezdő kislányra. A harctéri jelenetek alkalmával pedig közel sem egyértelmű, hogy Joel a szinte állandó testi kontaktussal kvázi apaként védi a tűzharcok során a lányt vagy pusztán pajzsként tartja maga előtt. Arról nem is beszélve, hogy mind a négyen szemrebbenés nélkül lefotóznák egymás halálát.

Az önreflexív alkotói személyiség izgalmas aspektusa, hogy a női szereplők ellentétes fejlődési utat járnak be.

A rendezői altegerónak vélt Lee (Kirsten Dunst) kiégett és szenvtelen fotóriporterből emberré válik.

Mosolyog. Nőként látja magát a tükörben. Anyai felelősséget vállal. Összeomlik a Fehér Ház ostromakor. Szakmai öntudatát feladva jut el az önfeláldozásig. Cailee Spaeny szárnyait bontogató fotósa, Jessie érző emberből válik profi, de szenvtelen, az érzelmeit kiölő újságíróvá, aki történjen bármi, rohan tovább az Ovális Iroda felé.

Alex Garland a napokban jelentette be, hogy hosszú időre felhagy rendezéssel, és átadja a stafétát másnak. A nyilatkozatai alapján éppúgy leterheli őt a rendezői lét, ahogy Lee alakját a haditudósítói hivatás. Szavai alapján a rendezéssel járó felelősség, a kamera mögött állók hatalma nyomasztja. A kiszolgáltatott helyzet, hogy Alicia Vikander és Soyona Mizuno abban bíznak, hogy a meztelenséggel megfontoltan és tisztelettel bánnak majd…, miközben a mozi hajlik arra, hogy ne így legyen. Ráadásul az erőszakábrázolás stilizációjának ellentmondásai is foglalkoztatják.

Mindezek az alkotói dilemmák egyértelműen tetten érhetők a Polgárháborúban. A film talán legütősebb jelenete egy kegyetlenül tabutörő szituáció: egy tűzharcot követően szemléljük honfitárs hadifoglyok kivégzését De La Soul oldschool hiphop számára (Say No Go).

A zenehasználat és a videoklipszerű vágástechnika olyan elidegenítő elemként szolgál, amivel egyszerre lehet reflektálni a polgárháborús miliő embertelenségére, káoszára és a belső alkotói válságra.

Mert miközben Alex Garland rommá stilizál egy háborús bűnt, a pályakezdő Jessie egyetlen gombnyomással elkészíti a leleplező erejű fotót. Ki tesz többet, ki hatékonyabb a társadalmi szerepvállalásban: a naturalizmus könyörtelenségével dolgozó haditudósító vagy a zsánerfilmek stilizációjára építő filmrendező?

Alex Garlandot – akárcsak a haditudósító szereplőket – vonzza az elsőség, egy olyan egyedi beállítás elkapása, ami az egyetemes filmnyelv megkerülhetetlen részévé válik. Nem véletlenül kerüli Amerika összeomlásának képsoraiban a rögzült víziókat. Csábítja a kamera irányításával járó hatalom, a nézőpont megválasztása, a figyelem irányíthatóságának ismerete.

A groteszk módon idilli kisváros illúzióját vagy épületek tetején őrködő fegyvereseket akarod megmutatni?

A mesterlövészek motivációját fürkészed vagy a réten nyíló tavaszi virágokat? Óriási teher lehet ez egy társadalomtudatos művésznek.

A Polgárháború nemcsak az összeomló Amerikai Egyesült Államok rémképétől lesz emlékezetes és örökbecsű filmalkotás, hanem őszinte alkotói önreflexiója miatt is. Persze az is lehet, hogy tévedek. Eldönti majd az utókor…

A Polgárháború április 18-tól látható a mozikban.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com