A létezés alkonyával foglalkozó filmek videotékájában külön részlegen találhatók azok a vígjátékok, melyek az elmúlást az élet tökéletes tökéletlenségével és minden apróságban megbúvó csodájával helyezik szembe. Zara Hayes a Pompon klubbal a szintén Diane Keaton nevével fémjelzett Könyvklub parafrázisát adja több konyhafilozófiával, kevesebb szexszel, de legalább annyi életörömmel.
Az utóbbi évtizedekben Hollywood – és a farvizén úszó angol mozi – önálló létjogosultsággal bíró piaci szereplőként tekintve Kalifornia és Florida nyugdíjasaira, a kiöregedő nagy sztároknak jutalomjátékokat osztva készíti sorra az öregkorra humorforrásként, az elmúlásra pedig az életigenléssel szembenálló tanításként tekintő filmeket. Ebbe a sorba illeszkedett az utóbbi években a Vén rókák, a Táncterápia, a Marigold Hotel-filmek, a Könyvklub, de még a briliáns The Kominsky Method is: ha a halál nem is jelenik meg közvetlenül, fenyegető rémével lebegve hőseink felett, olyan inspirációt ad nekik – és általuk a nézőknek is –, melyekkel felvértezve örömtelibbnek élik meg a sírig még tartó napokat, hónapokat, év(tized)eket.
Míg a Vén rókák az utolsó nagy dobásban, a Táncterápia a táncban, a Marigold Hotel-filmek az utazásban, a Könyvklub az újra pezsgő szexuális izgalomban, a The Kominsky Method pedig a barátságban találta meg az alkonykor értelmét, addig a Pompon klub az elfeledett álmok megélésében látja az időskor bearanyozásának receptjét.
Martha (a sajnos erősen rutinból játszó Diane Keaton), amikor megtudja, hogy rákos, kemoterápia helyett inkább beköltözik egy puccos nyugdíjas városkába, ahol csendes, magányos halálra készül. Arra azonban nem számít, hogy itt bizony mindenkinek be kell lépnie egy klubba. Renitens szomszédasszonyát, Sherylt (Jacki Weavert) is behülyítve úgy dönt, megvalósítja középiskolás álmát és saját pompon klubot alapít. Csatlakozik hozzájuk pár unatkozó vénasszony, akikkel nemcsak örök barátságot kötnek, de egyszer csak egy szurkoló csapatoknak szervezett versenyen is ott találják magukat.
A saját forgatókönyvéből dolgozó Zara Hayes igencsak ellentmondásos filmet rakott össze:
egyszerre karcolgat véresen komoly témákat, miközben minden közhelyet elpufogtat,
ami csak egy időskori sportfilmben – mert tulajdonképpen egy ilyet látunk – rejtőzhet. A cselekményben nincs is semmi fordulat: megszerveződik a csapat, egy brutálisan nagyot buknak, összeesküszik ellenük a világ, de az elszántság és a szeretet erejével szembeszállnak a gonosszal és végül győzedelmeskednek. Küzdelmük végeredménye azonban nem lesz jobb egy erős közepesnél – mert a Pompon klub ahelyett, hogy bevállalná, hogy némi szomorkás gondolkodásra sarkallja a nézőket, biztonsági játékával inkább kimaxolja a kihagyott ziccer fogalmát.
Hayes főhősein keresztül több olyan időskori életstratégiát is felvázol, melyek mindegyike külön-külön is megért volna egy-egy filmet: Martha drámája a halálba készülés és az elfeledett álmok története, Sherylé az elégtelen nagymamaszerep és egy újonnan szerzett barát elvesztése, de kettejükén túl számos további olyan történetkezdeményt is látunk, melyek olyan kérdéseket feszegetnek,
mint az időskori önrendelkezés hiánya, a kialvó félben lévő szenvedély vagy a közösség megítélésétől való félelem.
Kár, hogy mindezek a témát csak röpke villanásig jelennek meg a vásznon, hogy aztán az öregkori rigolyákból, kiszolgáltatottságból vagy megfáradtságból eredő poénok valamelyikével hamar el is üssék az alkotók a megpendített komolyabb hangokat.
Néhány ügyetlen táncbetét, néhány közepesen megmosolyogtató poén és néhány tényleg szívmelengető félmondat marad hát csak a nézőnek, aki ha elmúlt ötven, és már második tinikorát élve képes összekacsintani a hősökkel, talán meg is elégszik ennyivel, hiszen a Könyvklub mélységével a Pompon klub is képes vetekedni – és egyértelmű, hogy erre van is igény. De ha azonban a néző ennél valami igazibbat, valami mélyebbet akar, inkább válassza Alan Arkin és Michael Douglas filozofálását – ők aztán tényleg tudják, hogyan érdemes elütni életünk utolsó napjait.
