Kritika

Vizesnyolcas – Poolman

Chris Pine egy noir-paródiával mutatkozik be rendezőként. A Poolman abszurdja egy különös alászállás alkotója elméjébe, és egy újabb bizonyíték arra, a színészek furák.

Volt egyfajta verseny a filmekkel kapcsolatos közbeszédben a 2010-es évek közepén, miszerint ki a legjobb Chris. A „megmérettetésben” az a négy hollywoodi, harmincas, kidolgozott testű, szőkés férfi főhős karakter vett részt, akiket gyakran kevertek össze egymással. A négyes tagja volt Chris Evans, Hemsworth, Pratt és Pine. Mindannyian hatalmas sci-fi blockbusterek főszerepével futottak be, és jellemző volt rájuk, hogy ez időben a nagyobb stúdiók állandóan újabb fantasy vagy akció franchise-ok központi alakjává akarták tenni őket.

Azonban annak a kérdésnek az eldöntésére, hogy melyikük a legjobb, a mai napig nem sikerült a végére járni,

hiszen egyikük se különbözik el karrier szempontból igazán a többitől.

Chris Pratt egy pocakos, lökött mellékszereplő figurákra specializálódott színészből jutott el – egy kiadós gyúrás után – A galaxis őrzői és a Jurassic World főszerepéig. Chris Hemsworth Thorként lett népszerű, mostanra pedig a Men in Black és a Mad Max franchise-okat is megjárta, a Netflixen pedig a Tyler Rake: A kimenekítéssel önálló szériája is van. Amerika Kapitány szerepe mellett Chris Evans főleg szórakoztató mellékszerepeivel, szinkronjával (Lightyear), független filmes komolyabb drámai alakításaival és egy rendezéssel (a Mielőtt-filmek mintájára készült A szerelem útjánnal) próbált kitörni. Ebben most utoléri őt Chris Pine is, aki szintén tető alá hozott egy saját produkciót, korábban pedig olyan franchise-filmekben láthattuk, mint a Star Trek, a Jack Ryan: Árnyékügynök, a Wonder Woman vagy a Dungeons & Dragons.

Ha a bevételeknek kellene megmondaniuk, melyikük a legjövedelmezőbb sztár, valószínűleg Chris Pratt magabiztosan nyerné a versenyt. Nemcsak a Marvel-szerepei, de a dínós produkciói is magasra rúgnak a bevételi skálán, emellett olyan filmekben szinkronizált, mint a szuper sikeres Super Mario Bros., vagy A Lego-kaland és a Garfield. A karriert azonban nemcsak a számok jellemzik, az ilyen zsánerszínészeknél az segíthet különbnek lenni, ha a legtöbb műfajban és platformon bizonyítja valaki, megállja a helyét. És ha így közelítjük meg a kérdést,

Chris Pine sok szempontból dominálja a mezőnyt.

Valószínűleg ő lesz a négy közül, akinek leghamarabb lesz esélye arra, hogy színészi Oscart kapjon. Pine egy teljesen másik szinten képes jelen lenni a vászon, ahogy azt bizonyította már A préri urai, a Törvényen kívüli király, vagy akár Nincs baj, drágám című filmekben. Legyen csillagszemű hősszerelmes, karizmatikus szektavezető, méltóságteljes uralkodó, Disney-mese éneklő főgonosza vagy egy utolsó megszólalásáig humoros bajkeverő, Pine nagy valószínűséggel le tudja hozni a megbízást, és emlékezetes karaktert formál meg. Minden adott volt tehát, hogy első filmjével – amelyet ír, rendez és főszerepel – újabb szintet ugorjon a hollywoodi szépfiúi (és a Chris-tusa) megítélésében. A Poolman láttán azonban vakarhatjuk a fejünket rendesen.

A külföldi kritika már beletörölte a lábát ebbe a projektbe. Kijelenthető, hogy aki látta – Chris Pine-on kívül –, szinte mindenki utálta ezt a filmet. Pedig, ha létezik ártalmatlan, és már-már szerethető rossz film, akkor a Poolman joggal pályázik erre a címre. Mintha az alkotója egy befüvezett estéjén találta volna ki az egészet, majd a végén rátolt volna egy LSD-bélyeget is. Mindez nem feltétlenül a vizualitásban, hanem a valóságtól elemelkedett hangvételében érhető tetten.

Chris Pine szerette volna megcsinálni saját Nagy Lebowskiját,

és ehhez segítségül hívott egy csomó neves színészt (Danny DeVito, Annette Bening, Jennifer Jason Leigh), akiknek nem talált ki érdemi feladatot. Mert a mellékszereplőgárda egy-két kivételtől eltekintve teljesen alámerül a medencetisztító zöld aktivista hippi figurája mellett, amelyet Pine magának szánt. Darren Barrenman egy motel medencéje mellett él egy lakókocsiban, és szabadidejében a városházán panaszkodik Los Angeles higiéniája, közlekedésszervezése és egyéb ügyei miatt. Pattogó attitűdje miatt állandó bosszúságot okoz a helyi tanácsosnak, akivel sorra vívják szócsatáikat. Ezért mikor megjelenik nála egy segítséget kérő, gazdag és vonzó nő (DeWanda Wise), hogy egyfajta zugdetektívként leplezze le a politikus korrupcióját, Darren kapva kap az alkalmon, majd hatalmas kapkodásba kezd.

A „túl nagy kabát” érzése egyértelműen a Coen-filmekből, és azon belül a hippi Lebowski figurájából származik. Darren nem a valóság talaján mozog, beszélgetései is teljesen abszurdak, de a film nem ejt szót különösebben a szerhasználatáról – elképzelhető, hogy a férfi rajta van az autizmus spektrumon, és ezért képtelen rendesen olvasni az embereket, felmérni a szituációk komolyságát. Bumfordisága egy hasonlóan cselekvésképtelen főhőst eredményez, mint Jeff Bridges Tökije, és

csak „megtörténik vele a film”, a komoly nyomozati munkát mind más karakterek végzik el helyette.

Így válik a film igazán noir-paródiává, hasonlóan, mint a Coen tesók alkotása. Megjelenik a végzet szexi asszonya, aki ujjai köré csavarja az állandóan ügyeket kereső, de végül is ügyetlen lúzert. A háttérben felsejlik egy nagy konspiráció, a szereplők pedig több alkalommal is a Kínai negyedhez hasonlítják azt az eseménysorozatot, amit átélnek. Finom eszközökre tehát ne számítson senki Chris Pine rendezésénél, de erős humorra sem. Nagyon sajátos frekvencián repkednek a poénok, és ha valakit az első pillanatoktól nem képes berántani, gyanúsan végigunja majd a 100 perces játékidőt. Mert itt csak annyi a vicc, hogy a végletekig idealista szereplő nem tud árnyaltan gondolkodni, és felismerni, hogy csúszik szét az élete, a párkapcsolata, a különös megbízása pedig kudarcra ítéltetett – például ki látott már ennél bénább megfigyelőakciót?!

Darren Barrenman olyan személyiség, amelyet Chris Pine-tól még biztosan nem láthattunk. Ha nem ő írta volna saját magának a szövegeket, még felmenthetnénk a felelősség alól, és megdicsérhetnénk, milyen új módokon tágítja saját horizontját. Viszont itt a forgatókönyv minden betűjéért felelős volt, és épp ezen a kényes részen csúszik el az élmény nagy része. A szanaszét eső cselekmény végül nem forr össze egy egységes állítássá, sőt, a film jutalmazni akarja a figura naivitását – holott mind a száz perc arról szólt, ez tarthatatlan. Erin Brockovich környezetvédelmi ikonnak írott napi rendszerességű levelei ijesztő szociális hiányosságokról tanúskodnak, mégis a film a nagy példakép válaszával zárul, amellyel biztatja a hőst.

Ami biztos: alulbecsültük Chris Pine kreativitását.

Ennek az embernek a fejében lenni – a látottak alapján – közel sem lehet egysíkú élmény. Most elbukott, mert nem volt képes a közönség számára is befogadható humorral tálalni egy sajátos sztorit. Az inspirációi egyértelműek, és ha csiszol még stílusán, lehet belőle egy emlékezetesebb alkotó. A Poolman azonban addig is marad az a fura kívülálló, amelyre Darrenként is tekintenek a filmben: a feltűnésre vágyó különcnek, aki képtelen úrrá lenni saját történetén.

Szécsényi Dániel

Szécsényi Dániel 2017-ben csatlakozott a Filmtekercs szerkesztőségéhez, 2018 és 2022 között szerkesztőként segítette a lap mindennapi működését. Bár celluloid-mindenevő, kedvencei a morális kérdéseket feszegető filmek, a kamaradarabok, az igényes blockbusterek, emellett szenvedélyes katasztrófaturista is, így nincs olyan egy-kétpontos film, amely ne keltené fel az érdeklődését.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com