Kritika

Pornó vs. művészet – Szerelem duplakritika

szerelem_loveGaspar Noé 2003-ban megbotránkoztatta Cannes közönségét azzal a bizonyos megerőszakolási jelenettel a Visszafordíthatatlanból. Idén a Szerelemmel újra megpróbált a botrányhős szerepébe bújni, ami csak több-kevésbé sikerült neki, akárcsak a kritikai elismerés kivívása. A megítélés finoman szólva végletes.

Wehli-Nardai Dorina

Gaspar Noé nem egy kedves rendező. Már ami a nézőkhöz való viszonyát illeti, de megszoktuk tőle, hogy ő kínoz minket, mi meg ezért eszméletlenül hálásak vagyunk. Nos, a Szerelemmel talán kedveskedni akart, különben miért csinálna egy 3D-s kvázi pornófilmet (ami azért kerüli a szélsőséges szexualitást), ami csak egy hétköznapi, brutalitástól mentes szerelmi drámáról szól? Vagyis akar szólni…

Szóval a film elsődleges tanulsága, hogy a pornó műfaja jó úgy, ahogy van. Nem kell hozzá jól kidolgozott forgatókönyv, összetett személyiségek, ívelt karakterfejlődés, na meg a megszokott értelemben vett tehetséges színészek sem. Elég, ha lazán összekötve kapjuk a szépen megkoreografált explicit szexuális jelenetek sorozatát. Ha Noénak csak ennyi lett volna a célja, a Szerelem egész jól teljesítette volna az elvárásokat, ugyanis az erotikus részek tényleg igényesek és többé-kevésbé változatosak voltak (legalábbis egy ideig). Ugyan a plusz dimenzió az esetek jelentős részében kihasználatlan maradt, valójában azt éreztem, hogy az egészet csak egyetlen kamerába spriccelős jelenet miatt csinálta.

Csakhogy nem állt meg itt és érte be ennyivel, mellé még valami nagyon mély tartalmat is akart adni, magvas gondolatokat a szerelemről, de ehhez mondjuk nem ártott volna, ha rendelkezik ilyenekkel. Igen, a szerelem fogalma összetett, nehéz róla beszélni, pláne bemutatni az árnyalatait, de igazán megpróbálhatott volna az Oravecz Nórát megszégyenítő, „a szerelem az élet értelme” szintű nagy igazságoknál többet is mondani. Ehhez képest csak a hasonlóan mély gondolatokat szajkózzák a szereplők újra és újra, csak az ágyak és hangulatok változnak.

Szerelem (Love)Amikor először hallottam erről a filmről, rögtön botrányfilmként aposztrofálták. Most, hogy már láttam is, úgy gondolom, ez csak a kötelező Gaspar Noé kör, ha ő filmet csinál háborogni kell. Kétlem, hogy prűd nézők tömkelege például Cannes-ban épp ezt a filmet akarta megnézni, aztán meglepődött azon, hogy explicit szexet kap maga elé. A botrányos jelzőt inkább csak a forgatókönyvre tudnám jó szívvel használni. A történet szerint ugyanis Murphy (Karl Glusman) még mindig régi szerelme Electra (Aomi Muyock) után sóvárog, annak ellenére – vagy épp azért – hogy ksfiával és annak anyjával, Omival (Klara Kristin) él együtt. A pár mindössze a véletlenül becsúszott gyerek miatt van együtt, és pontosan ezért bomlott fel az Electrával való korábbi kapcsolat is. A film két idősíkban játszódik: az egyikben azt látjuk, ahogy Murphy a jelenben szenved a szerelme emlékétől, a másikban pedig visszafelé haladva nézhetjük végig (hmmm, mintha már láttunk volna ilyet… kitől is?) a kapcsolat felbomlását. De a drámai „fordulópontok” szörnyen suták és életszerűtlenek, a párbeszédek és a karakterek sekélyesek. És most komolyan, nem sikerült mást kitalálni, minthogy Murphy életében minden elromlik, ami elromolhat, Electra pedig apakomplexusos?

A Szerelem legambivalensebb pontja a szereplőválogatás. Egyrészt fantasztikus a választás, de csak akkor, ha a pornós oldalról szemléljük. Mindkét nem kedvelői kellemes vizuális élményben részesülhetnek, ezt garantálom. Viszont a játékfilmes szemszögből, ahol már valódi színészi kvalitásokra volna szükség, már problémás a helyzet. Egyszerűen végtelenül unalmasak a színészek. Egyetlen pillanatuk sem hihető,  sem a mozdulataik, sem a beszédük (az főleg) nem tűnik valódinak.

Nyilvánvaló, hogy a Szerelem fordulópont a nagyjátékfilmek világában, hiszen ilyen mennyiségű és ennyire explicit szexualitást még nemigen láthattunk, de inkább tekintsünk rá egy filmtörténeti eseményként, ne filmművészeti értékként.

Szerelem (Love)

Dobi Ferenc

Az európai botrányauteurök filmjei kapcsán mindig felmerül a kérdés: öncélú tabudöntögetésről van szó vagy művészi határfeszegetésről, egyszerű kizsákmányolásról vagy magas művészetről? Lars von Trier után Gaspar Noé is elkészítette nagyszabású explicit szexfilmjét, ám egyel emelte a tétet. A pornóbetéteket dublőrök helyett a film amatőrszereplői imprózzák el, a péniszek és vaginák táncát pedig 3D-ben látjuk – szinte kinyúlnánk, hogy megragadjunk egy mellet vagy egy feneket, de sajnos az orgiába nem kapcsolódhat be a néző. Nincs fogdosás – mintha egy sztriptízbárban lennénk, ahol egy dekoratív egyetemista lány, aki diákhitelének törlesztő részletét próbálja épp összeszedni, lejt öltáncot a szemünk kényeztetésére. Noé filmjének képi világa ugyanis ambivalens érzést kelt, egyszerre teremti meg a tér illúzióját a 3D-vel, ugyanakkor a helyszínek felsnittelésének, illetve a kameramozgásoknak minimalizálásával pont azt tagadja meg tőlünk, hogy a tér részeseiként érezzük magunkat. A szokatlan látványvilág színpadias jelleget kölcsönöz az alkotásnak, ugyanakkor erősíti a néző voyeur-pozícióját, mintha egy kulcslyukon át leskelődve figyelnénk meg szerelmesek intim titkait.

A rendhagyó alkalmazása a 3D-nek mégsem eliminálja annak értelmét, sőt, kimondottan maradandó látványélményt nyújt. És nem csak a térszerkezetek metszetszerű ábrázolása által, de színstilizáció segítségével is ráerősít Noé a hipnotikus hatás elérésére, mely a lassú elektromosgitár-melódiákkal és a vonagló testekkel kiegészülve valóságos audiovizuális orgazmust nyújt. Persze nem csak az attrakciós mozi szintjén működik a Szerelem – a mű nem egy költői pornófilm, sokkal inkább egy erotikusan túlfűtött szerelmi melodráma, túlburjánzó érzelmekkel, valószínűtlen fordulatokkal és sok-sok szenvedéssel. Mindezt Noé finom, elegáns párbeszédek helyett rendkívüli közvetlenséggel, orrunkba nyomott, mindenféle szöveg mögötti jelentést mellőző dialógusokkal tálalja, melyek során főhőseink hangosan kimondják, ami csak a fejükben jár – még akkor is, ha nincs kinek: a jelen magányából Murphy egyenesen a nézőkhöz beszél narrátor szerepében, hogy mennyire gallyra futott az élete.

Szerelem (Love)

Az ópiumtripre felfűzött non-lineáris visszaemlékezés egy szerelem végének a történetét meséli el, miként Murphy és Electra kezdettől halálraítélt románcának válogatott epizódjait kapjuk a megismerkedéstől és szerelembeeséstől kezdve a megcsalásig és az összeomlásig. A szituációk annyira általánosak, hogy igen könnyű azonosulni velük, a szentimentális tálalás és satnya dialógusok pedig szintén az életszerűséget erősítik. Nem kidolgozott filmes karaktereket látunk, hanem hús-vér embereket, akiknek a legnagyobb problémájuk az életben a szerelem és vágy összeegyeztethetetlenségéből fakadó csalódás kezelése. Trierrel ellentétben Gaspar Noé nem próbálja filozofikusan újraértelmezni a szexet, mély értelmet keresni, hanem egy személyes, érzéki önvallomást ad a testiség lelki ragadványairól. Mégis, A nimfomániáshoz képest a Szerelem olyan, mint maszturbáláshoz viszonyítva a szeretkezés – míg az előbbi nem több a dán rendező önkielégítésénél, addig az argentin filmje belénk hatol és belénk élvez. Az már más kérdés, hogy ebből nem minden néző kér: valakit a csúcsra juttat, más megerőszakolva érzi magát. Egy biztos, az emlék maradandó lesz, akárcsak egy néhai szerelemé.

Nardai Dorina

Nardai Dorina a ZSKF szabad bölcsészet, majd az ELTE BTK filmtudomány szakán diplomázott. 2011 óta a Filmtekercs szerkesztőségének tagja. Specializációja a gender témák, a dráma, a krimi, a thriller, valamint a spanyol, francia, német és távol-keleti film.