Fókuszban Kritika

Finoman lángol – Portré a lángoló fiatal lányról

Céline Sciamma a külvárosi kamaszlányokról szóló Csajkor után újabb női történetet ír és rendez. Ezúttal azonban új műfajban próbálja ki magát: kosztümös filmben. A Portré a lángoló fiatal lányról (Portrait of a Lady on Fire) két nő szerelmét mutatja be a 18. században.

A történet egy Bretagne-ban lévő szigeten játszódik 1770-ben. Marianne (Noémie Merlant) festő, és egy arisztokrata családanya (Valeria Golino) arra veszi fel, hogy lánya portréját elkészítse, mielőtt az férjhez megy. Ám a feladat nem egyszerű, mert a kolostorból hazakerült Héloïse (Adèle Haenel) nem akar megházasodni, és ezt kifejezendő, nem hajlandó modellt állni a képhez. Már több festő kísérlete kudarcba fulladt, ezért az anya új taktikához folyamodik. Marianne-t társalkodónőként mutatja be. A fiatal nő megfigyeli modelljét, és emlékezetből dolgozik a festményen. Szimpátia, szembenállás és vonzódás váltják egymást a kapcsolatukban.

Alapvetően gyanakvó vagyok a kosztümös filmekkel kapcsolatban, mert mintha olyan világot akarnának bemutatni, felidézni, amit nem tudnak rekonstruálni. Persze a történelmi hűség kérdése helyett még mindig érdekes lehet az érzelmek pontos ábrázolása, ahogy ez a film is hitelesen mutatja be a két nő kapcsolatának alakulását a kor adta díszletben. És nemcsak díszletben, hanem az adott kor szokásaiba és társadalmi elvárásaiba illeszkedve. Hiába szerelmes egymásba a két nő, az, aki nem saját kezével keresi a kenyerét, mint a festő, nem dönthet arról, hogy megházasodik-e, vagy sem. A nemesi családból származó Héloïse-nak pedig az édesanyja döntötte el a(z érdek)házasságát egy gazdag milánóival.

Elsőre ránézésre nagy váltásnak tűnik Céline Sciamma részéről, hogy a kortárs kisvárosi és a külvárosi kis- és nagykamasz történetek után egy pittoreszk környezetben játszódó történelmi filmet forgasson.

Mégis az kapcsolja össze a fentieket, hogy a hősnők szexuális identitása egyaránt bizonytalan, vagy egy-egy pillanatra meginog. A Tomboy egy 10-12 éves, rövidhajú kislányról szól, aki fiúnak adja ki magát és a szomszéd kislánnyal egymásba szeretnek. A Csajkor hősnőjének is van rövid hajú, fiús szakasza. A Portré a lángoló fiatal lányrólban pedig egy megélt, de fenn nem tartható leszbikus szerelmet látunk.

Fölmerül a kérdés azonban, hogy a Csajkor érzékeny társadalomábrázolása (hogyan él Párizs külvárosában egy átlagos fekete kamaszlány, milyen lehetőségei vannak, mivel tölti a szabadidejét) után miért készít Sciamma kosztümös filmet? Részben talán azért, hogy újabb női sorsokat mutasson be – ezúttal egy történelmi korban (például hogyan végezték el az abortuszt a 18. században). Részben pedig azért is, mert a viszonylag ismerős kontextusból kiszakítva könnyebben, nagyobb általánosságban beszélhet két nagy témájáról: a vágyról és az alkotásról.

A tekintetnek nagy szerepe van a filmben.

A művész modellre vetett tekintete a cselekmény alapvető eleme, és így a részleteket bemutató nagyközelik dominálnak a képi világban, amelyek elidőznek a kézen, fülön, szájon. A megismerő, a vágyó és a vágykeltő tekintet párhuzamosan és egymásba fonódva jelentkezik a filmben. Marianne titokban dolgozik a portrén, viszont ehhez meg kell figyelnie Héloïse-t. Héloïse persze érzi magán ezt a vizslató tekintetet, és viszonozza.

Tehát a film fontos eleme az alkotás és az élet összefonódása, a művész teremtő tekintete. A címet adó kép a lángoló lányról a festő képzeletében született meg, majd az életben vált valóra. A festőnő munkájához nélkülözhetetlen tekintet nemcsak a finoman megrajzolandó ujjakra figyel, a szerelem itatja át ezt a szemszöget.

A kolostorban nevelkedett lány kibontakozó vágyát a tűz motívuma is jelképezi.

A francia cím hangzásában Proust nagyregényének második kötetét is felidézi – „jeunes filles en fleur” (magyarul „bimbózó”-nak fordították az „en fleur” kifejezést), illetve a „jeune fille en feu” valóban hasonlatos egymáshoz.

Ahogy a festő Marianne megnyitja a zárkózott Héloïse-t, úgy mutatja meg a rendező színésznője egy eddig ismeretlen oldalát, a fiús és amazonszerű karakterek után a finom, gyengéd nőt. Sciamma első filmjében játszó Adèle Haenelnek – akkoriban a legreménytelibb fiatal színésznőnek járó César-díjra nevezték – azóta felfelé ível a pályája. Egyre több szerepet, újabban csak főszerepeket kap. Stramm, erőt sugárzó megjelenése és kissé szögletes arca miatt sokszor kemény nőket játszik. Például A küzdőkben a közelgő világvégére edzéssel felkészülő, fiatal lányt, Az ismeretlen lányban egy külvárosi orvost, aki egy meggyilkolt fiatal után nyomoz, vagy a 120 dobbanás percenkéntben egy aktivistát.

Adèle Haenel ebben a filmben is erős jellemű, hajlíthatatlannak tűnő, fiatal nőt alakít, ám egyúttal finomat is. Akit majd a szerelem szelídít, lágyít meg.

Céline Sciamma és Adèle Haenel sokat ad egymásnak első közös filmje óta, és valószínűleg ezután is fog. Jól példázza ez a mindkettőjük életművében fordulópontot jelző film. Sciamma új műfaj felé nyit, miután mindenkit meggyőzött kortárs, szociológiai érdeklődéséről, a kamaszkor alapos ismeretéről; Adèle Haenel pedig új női figurában bontakozhatott ki.

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófi

Szatmári Zsófia francia főszakot és film minort végzett az ELTE-n, majd francia irodalom mesterszakot a Sorbonne-on. Specializácója a szerzői film, érdekli pedig a film és az irodalom viszonya, a filmek kapcsán felmerülő nyelvi és fordítási kérdések. Az Interjú rovatot szerkeszti. szatmarizsofi@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..