A Francia kapcsolattól Az ördögűzőn át a Gyilkos Joe-ig William Friedkin bő félévszázados rendezői karrierje bővelkedik a tabudöntögető és botrányos alkotásokban. De talán egyik sem olyan merész, mint Al Pacino leereszkedése a szexualitás poklának legmélyére. Íme a Friedkin-életmű legmegosztóbb filmje, a Portyán (Cruising)!
Az anekdota szerint Alfred Hitchcock komolyan leteremtette a pályakezdő William Friedkint azért, mert nem hordott nyakkendőt, miközben az The Alfred Hitchcock Hour sorozat utolsó részét rendezte. Egészen jópofa elképzelni, ahogy a suspense nagy öregje perlekedik egy szárnyait bontogató ifjú titánnal. Ám az igazi lényege ennek az apró konfliktusnak, hogy szinte tökéletesen vetíti előre a rendező későbbi pályáját. Mert Friedkin szinte páratlanul önfejű rendező volt, aki a lehető legnagyobb természetességgel tudta semmibe venni a legkülönfélébb társadalmi és hollywoodi tabukat.
Az idén augusztusában, nem sokkal a 88. születésnapja előtt elhunyt Friedkin ugyanis kétségtelenül ott van a késő 60-as években indult Új Hollywood-mozgalom legjelentősebb alkotói között. Első nagy sikere az 1971-es Francia kapcsolat maradandó nyomott hagyott Hollywood rendőrábrázolásán, illetve a krimijein, zsarufilmjein. Ahogyan a két évvel későbbi Az ördögűző is a modern horror megszületésének egyik legfontosabb állomása volt. Noha későbbi karrierjében már nem sikerült ilyen kimagasló sikereket elérnie, kifejezetten érdekes és sokszínű filmográfia az övé. Telis-tele botrányos és megdöbbentő alkotásokkal. (Ezt az attitűdjét pedig öreg korára sem vesztette el, lásd a Matthew McConaughey karrierreformációját elindító Gyilkos Joe-t!)
Mind körül a legmegosztóbb filmje pedig nagy valószínűséggel az 1980-as Portyán,
amelyben Al Pacino kénytelen nyakig merülni New York homoszexuális szado-mazó szubkultúrájában. Érdekesség, hogy Friedkin már korábban is rendezett melegekről szóló filmet: az 1970-es Broadway adaptáció Fiúk a csapatban-t az amerikai queer filmek egyik mérföldköveként tartják számon. A Portyán azonban egészen más okokból lett hírhedt.
A Portyán eredete egészen 1971-ig nyúlik vissza. Ekkor kereste fel a Francia kapcsolat producere (Philip D’Antoni) Friedkint azzal az ötlettel, hogy lenne-e kedve filmet készíteni a New York Times írója, Gerald Walker Cruising című regényéből. A könyv egy sorozatgyilkosról szólt, aki New York melegbárjaiban szedi áldozatait. Friedkin azonban nem érdeklődött az ötlet iránt. Évekkel később sem, amikor egy másik producer (Jerry Weintraub) ajánlotta neki. Csak miután olvasott a hetvenes évek közepén történt New York-i meleggyilkoságokról döntött a regény megfilmesítése mellett. Különösen, mert ismert egy rendőrt, akinek hasonló módon kellett beépülnie, ahogyan majd Al Pacino karaktere is teszi a filmben.
Az igazán fura személyes szál csak most jön:
az említett gyilkosságsorozatban ugyanis gyanúsítottként hallgatták meg Az Ördögűzőben statisztaként (radiológus asszisztensként) feltűnő Paul Batesont – akit végül egy másik gyilkosságért ítéltek el. Friedkin mind a rendőr ismerősét, mind pedig Batesont szakértőként alkalmazta a Portyán forgatásán, ahogy természetesen a maffia tagjait is, hiszen számos melegbár/S&M klub volt a kezükben.
A filmnek már a forgatását is botrányok övezték. LMBTQ aktivisták és szimpatizánsok rendszeresen igyekeztek megzavarni, szabotálni a felvételeket. Tüntetésen kérték a városvezetést, hogy ne támogassa a filmet. Mindez pedig az elkészült film árnyékában nem is csoda. Noha Friedkin számtalanszor hangoztatta, hogy a filmje nem reprezentatív a teljes melegtársadalomra. Csak annak egy nagyon specifikus részét, szubkultúráját – a bőrruhás, éjszaka bárokban és parkokban szexpartnert keresve „portyázó” szado-mazo közeget – mutatja be (amely közösség sok tagja kifejezetten támogatta a filmet és statisztaszerepeket is vállat). Csakhogy a szándék és a végeredmény nem mindig egyezik.
Mindezek ellenére az is rosszindulatú értelmezés, hogy a Portyán homofób film lenne.
Steve Burns (Al Pacino) átlagos rendőrtiszt, valahol a ranglétra legalján. Egyik nap azonban a főnöke karrierje legnagyobb lehetőségét dobja neki oda: épüljön be New York meleg/szadó-mazo underground színterébe. Hiszen a kinézete alapján esete lehet az ott vadászó és egyre nagyobb sajtófigyelmet kapó sorozatgyilkosnak. Ha elég információt tud szerezni, hogy elkapják az elkövetőt, akkor pedig secperc alatt nyomozó lehet. Burns elfogadja a megbízást. Ám ahogy az egyenruhát bőrnadrágra és latex tányérsapkára cseréli, egyéb módokon is elkezd megváltozni…
Az a helyzet, hogy a tisztán dramaturgiai, forgatókönyvírói szempontból nézve a Portyán nem egy jó krimi. A cselekmény jó részt meglehetősen lomhán hömpölyög. Gyakorlatilag – Friedkin többi műfajbéli rendezéseitől eltérően – híján van az akciónak. Egészen a legvégéig nem is tartogat igazán meglepő vagy izgalmas, feszült fordulatokat. Pacino karaktere nem is sokat nyomoz a filmben azon túl, hogy számos montázsban járja a népszerű meleg találkahelyeket, ahol legfeljebb egy-két kérdést tesz fel a csaposnak (vagy a szintén meleg szomszédjának.)
A gyilkos utáni hajsza tulajdonképpen csak egy alibi. Burns egy adott pont után már nem is az elkövetőt, hanem sokkal inkább saját magát keresi. Hiszen a legnagyobb fenyegetést nem is az éjszakai portyázó jelenti számára, hanem a saját szexualitása és rejtett vágyai.
Az ő szemszögéből nézve a Portyán egy olyan férfi története, aki alámerül a pokolba, hogy onnan valami egészen másként emelkedjen ki.
Noha papíron nem horrorfilm, hangulatában kis túlzással élve sokkal közelebb kerül a Hellraiser világához, mint a kor zsarufilmjeihez. Ennek egyik oka nyilván a szexualitás és az erőszak explicit ábrázolása. Friedkin – különösen utóbbi téren – hajlandó szinte a végletekig elmenni, ami még mai szemmel (17 évvel a Túl a barátságon Oscar-sikere után) is meghökkentőnek tűnik. Egyes jeleneteiben már-már a pornográfia határait súrolja. Csoda, hogy csak súrolja. A rendezőnek ugyanis bő 40 percet kellett kivágnia a film melegbáras jeleneteiből azért, hogy az beleférjen a legmagasabb, még mozikban bemutatható („R”) korhatár-kategóriába. (Később megpróbálta ezeket a részeket visszarakni, de addigra a stúdió elvesztette a nyersanyagot.)
Ám a szexualitás csak egy dolog, a súlyos atmoszféra meg a másik. A nagyrészt éjszaka játszódó, gyakran neonfényben villódzó, montázsokkal terhelt és punk zenével kísért jelenetek egy éber lázálom hatását keltik. Amit csak tetéznek Friedkin olykor igazán bizarr ötletei és koncepciói, mint amikor a rendőrségi kihallgatáson hirtelen belép egy, az ágyékkötőt és a cowboykalapot leszámítva meztelen, tagbaszakadt fekete férfi, aki akkor sallert add le a főhősnek, hogy attól koldul.
Ahogyan az ötletes kameramunka is. Az ezt követően főleg a tévében dolgozó James Contner operatőr távoli és point of view beállításai rendre azt az érzetet keltik, mintha a főhőshöz/gyilkoshoz hasonló kukkolók lennénk. Az ilyen megoldásai miatt is lesz a Portyán kifejezetten kényelmetlen néznivaló.
Na meg a szubetxtusban meghúzódó tartalmi lényege miatt.
Hiszen a film nem pusztán a (mai szemmel) meglehetősen sarkos és sztereotip melegábrázolás – mint a Rendőrakadémia hírhedt Kék osztriga-jelenete, csak nyomasztóan komolyan véve – miatt verte ki a biztosítékot. Hanem amiatt is, ahogyan az erőszakra történő hajlamot összemossa a szexualitással.
Már, ha így akarjuk értelmezni. Továbbra is tartom, hogy a Portyán nem homofób film. Legalábbis szándékoltan biztos nem. Nem csak, mert van benne szimpatikus, pozitív melegkarakter, hanem mert a film egyértelműen negatív színben tünteti fel a hatalmukkal – a melegek ellen – visszaélő rendőröket.
A főszereplőn keresztül Friedkin egyértelműen el is ítéli a rendőri túlkapásokat.
Ám sajnos mind a gyilkos(ok), mind pedig az őt követő rendőr motivációi meglehetősen hézagosak. Az elkövető esetében csak sejtjük, hogy családi trauma áll a háttérben, de annak pontos mikéntje nem kerül kifejtésre. Érdekes húzás, hogy az őt alakító Richard Cox külsőleg egészen hasonlít Pacinóra. Ha pedig figyelmesek vagyunk, akkor azt is észrevehetjük, hogy nem is ő az egyetlen gyilkos a filmben. Ám a film végi fordulattal – ahogy a hasonló küllemű szereplők „egymásnak adják a stafétát” – ez kicsit azt az érzetet kelti, mintha sorsszerű lenne, hogy az ilyen fajta szexuális ébredéssel együtt jár a gyilkos hajlam. Pedig a lényeg itt sokkal inkább az lehet(ne), hogy milyen pusztító hatásai lehetnek annak, ha valaki a külső körülmények miatt kénytelen elnyomni a valódi énjét.
Ezt azonban Burns karakterén keresztül sem sikerül teljesen jól kommunikálni. Al Pacino ugyan szenzációsan játszik, pár tekintettel képes remekül érzékeltetnie a figura érzelmi válságát. Csak sajnos így is túl keveset tudunk meg ahhoz, hogy igazán megértsük. Különösen elnagyolt a barátnőjével (Karen Allen) folytatott viszonya. Hiszen egyik jelenetben még azt látjuk, hogy jól működik a szexuális életük. Majd rögtön a következő közös jelenetükben a nő számon kéri a férfit, hogy miért nem vonzódik már hozzá. Az ilyen forgatókönyvi hiányosságok miatt nem nehéz félreértelmezni a filmet. Az alapul szolgáló regényben sok lényeges infó megtalálható Burns karakterének hátteréről, amelyek jócskán árnyalják a képet.
Persze lehet, hogy a hiányzó 40 perc a ludas.
Annak tartalmáról Friedkin is ellentmondásosan nyilatkozott: egyszer azt mondta, hogy a lényegen nem változtatott volna. Máskor azonban azt sejttette, hogy több fordulat is lett volna még benne és egyértelműbbé tette volna a lezárást. Ezt azonban már sosem tudjuk meg.
Ami a tényleges filmet illeti, írásában ugyan messze nem makulátlan, de annál érdekesebb rendezésében és kivitelezésben. Ugyan a művet kicsit beárnyékolja, hogy a bemutatója után több olyan melegellenes gyűlöletbűncselekmény történt, amelynek közvetve köze volt a filmhez – lövöldöztek egy bárban, ahol a rendszeresen vetítették, egy másik elkövető pedig inspirációként emlegette. Ám a egyértelmű, hogy tartalmában a film nem bátorít jobban ilyen tettekre, mint a Zabhegyező John Lennon meggyilkolására. Épp ellenkezőleg: a társadalmi nyomás és a belső érzelmek közötti feszültségben rejlő veszélyekre hívná fel a figyelmet. Miközben egyedi – noha eltúlzott – korlenyomata egy komoly filmen ritkán reprezentált szubkultúrának.
Kétségtelen, hogy elmarad Friedkin korábbi klasszikusai, vagy pár ezt követő remekműve mögött (amelyek forgatókönyvét ezzel ellentétben nem ő írta). Ám hibái ellenére is egy emlékezetes, egyaránt tartalmas és provokatív (és a PC közlésmódjától igencsak távol álló) alkotás a Portyán. Erőteljes példája annak, hogy miért is volt Friedkin a valaha élt egyik legtökösebb hollywoodi rendező. Nem csoda, hogy az utóbbi években a kritikusok és a nézők is kezdték újrafelfedezni, átértékelni.
