Moziban

Zordon innen, fantasztikuson túl – Power Rangers

Power Rangers (2017)

Emlékszel még a két évvel ezelőtti, alapjaiban elhibázott Fantasztikus Négyes rebootra? A Power Rangers nagyon hasonló mintát követ, nyakon öntve egy kis Transformersszel és néhány fokkal működőképesebben.

Mozikba hozni a ’90-es évek végének egyik jelentős, számos szuperhőssé válni akaró fiatal vasárnap délelőttjeit meghatározó sorozatát felújított formában? Egy ilyen húzással talán túlzás nélkül egy egész generáció szubkultúrájának szívét könnyű megdobogtatni. Ezért robbant akkorát 2007-ben Michael Bay első Transformerse (a bőrlehúzós folytatásokat most hagyjuk!), ezért volt potenciál a G.I. Joe filmekben (amivel végül nem tudtak megfelelően élni a megvalósítás során), és ezért figyeltünk ennyire a Power Rangersre is, amit Dean Israelite (Az Almanach-projekt) álmodott nagyvászonra. Fontos megjegyezni: az amerikai tévéképernyőről, és nem a japán eredetiből adaptált a rendező.

Talán ennek is köszönhető, hogy a látvány valamivel visszafogottabb lett, mint ahogy azt a műfajtól elvárhatnánk. A Power Rangers ugyanis csupán amerikanizált változata a japán Super Sentai sorozatnak, ami vérbeli tokusatsu, azaz látványorientált, akciódús sci-fi, nyomokban horrorisztikus elemekkel tarkítva. Ehelyett mit kapunk? Túlzóan sötét tónusú képi világot, amely érdekes módon épp akkor világosodik ki, amikor a gonosz megjelenik, vagy amikor hőseink a legnagyobb csatára készülnek. (Ha rosszindulatúak akarnánk lenni, azt hihetnénk, hogy ezeket a „világos” jeleneteket forgatták le előre, hogy amit a nagyközönség nagy része vár, az mindenképp látványos és jól látható legyen, a többiben pedig sötétséggel fedik el a pénzhiányt… de ne akarjunk rosszindulatúak lenni.)

Power Rangers (2017)

A történet persze botegyszerű. Arra nem is igazán érdemes szót vesztegetni, hogy feléled az ősgonosz, akitől csak néhány tinédzser mentheti meg a Földet, persze ők is csak akkor, ha megtanulnak hinni és bízni önmagukban és egymásban. Meg a többi kliséhalmaz, amihez kellőképp egysíkú szereplőket sikerült összeválogatniuk az alkotóknak (Dacre Montgomery, Naomi Scott, RJ Cyler, Ludi Lin és Becky G. legalább annyira kemények Rangerként, mint egy kőbányai óvoda nagycsoportos gézengúzai).

Persze ez a film nem is az eredetiségről, a színészek brillírozásáról szól, hanem…

és most jönnek a generációs különbségek. Aki ugyanis nézte annak idején a tévésorozatot, az nagyjából tudja, mire számíthat, és ha felkészül a legrosszabbra, akkor jó eséllyel éri kellemes meglepetés: nosztalgiázásnak ugyanis – noha kicsit vontatott, de – tökéletes a Power Rangers. Aki viszont az eredeti ismeretének hiányában ül be a moziba, valami őrületesen akciódús látványmozira számítva, nos, az jobb ha felkészül, ugyanis cirka másfél órát kell várni, mire az első valamirevaló akció vászonra kerül.

Érdekes elegy lett tehát a 2017-es Power Rangers mozifilm. Kétórás játékidejébe belezsúfoltak mindent, ami jóvá teheti (vannak benne remek kikacsintások, előkerülnek a zordok, sőt még Bryan Cranston is kapott egy felismerhetetlen mellékszerepet a csapatot vezető Zordonként), mégsem lett ütős darab. Nosztalgiának persze valóban remek, de hogy ez elég lesz-e a nézőknek, az nagyon kérdéses. Az mindenesetre becsülendő, hogy a készítők ellen tudtak állni a kísértésnek, és az eredeti sorozat főcímdalát csak egyszer, akkor is csak néhány másodperc erejéig csempészték bele a filmbe. Én ugyanezt nem tudom megállni, úgyhogy „Go, go, Power Rangers”!

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás

Hancsók Barnabás 2010 óta ír cikkeket a Filmtekercsnek, volt rovatvezető és olvasószerkesztő. Specializációja az adaptáció, a sci-fi, a vígjáték és a társadalmi dráma, szívesen ír szerzői, bűnügyi és dokumentumfilmekről is.