Kritika

Indiánlány. Nem. Szaggat. Nokedli – Préda

Antal Nimród után Dan Trachtenbergnek is sikerült egy kreatív világképpel rendelkező, következetesen végigvitt koncepciójú Predator-filmet alkotnia. Indiánlány főhősével és ökokritikus szemléletével a Préda (Prey) úgy lett végtelenül trendi, hogy közben szórakoztató akcióhorrorként is megállja a helyét.


Hirdetés

Csak a legforróbb években fordult elő. Idén is egyre nagyobb a hőség” – így emlékezett vissza Anna a faluközösséget ért szörnyűségekre az első, 1987-ben készült Ragadozóban. És nagyon úgy tűnik, hogy ha van pozitív hozadéka a globális felmelegedésnek, akkor mindenképpen érdemes vitaindítóként bedobni, hogy egyre sűrűbben csapnak le a nagyközönségre a Predator-filmek. Antal Nimród elit harcosokra hangszerelt Ragadozókja és Shane Black fekete humorral átitatott Predator: A ragadozója után ugyanis 12 éven belül már a harmadik Predator-mozi debütál. Igaz, most magyar nézők számára némileg szokatlan helyen, a Disney+-on. Szerencsére azonban a streaming-szolgáltatót meghatározó brand nem tette szolidabbá egy tehetséges rendező vízióját.

Dan Trachtenberg az a fajta reformer tömegfilmes, aki költséghatékony kreativitásának és műfajszeretetének hála bármilyen filmes univerzumba képes izgalmas csavart vinni. Első nagyjátékfilmjében a Cloverfield franchise-t terelte meglepő irányba, és most a Predatorokkal tette meg ugyanezt. Direktori receptje mindenesetre állandónak tűnik: olyan csapdahelyzeteket alkot gyengének titulált hősnői számára, ahol egyszerre kell szembenézniük elnyomó férfiakkal és földönkívüli lényekkel. A nők aztán ellenfeleiket fürkésző találékonyságukkal legyőzik saját határaikat, és bátran néznek szembe a legrosszabbat kínáló jövővel.

A Préda pedig már címével jelzi a rajongók számára, hogy komoly nézőpontváltásokra kell számítania.

A korábbi címszereplő ugyanis több kortárs közegben játszódó verzió után most a 18. századi Észak-Amerikában áldoz kedvenc időtöltésének, a vadászatnak, ráadásul a franchise történelme során először legkitartóbb ellenfelének egy nő bizonyul, aki történetesen indián. Naru (Amber Midthunder), a komancs törzs legnagyobb meglepetésére harcossá szeretne válni, beavatási próbatétele pedig pumavadászatból váratlanul egy űrlénnyel folytatott, macska-egér játékká alakul.

Az alapszituáció tulajdonképpen egy, az eredeti filmtől örökölt high-concept – John McTiernan filmjében ugyanis egy nyomkereső őslakos már párbajra hívta a skalpvadász idegent –, de Dan Trachtenberg kezében szinte arannyá változik. A Préda ökokritikus túlélő-horrorként, női akciófilmként, de még alternatív történelemmel kacérkodó sci-fiként is megállja a helyét. A film kulcsmondata („A puma nem számít arra, hogy rá vadászunk. Azt hiszi, ő vadászik ránk.”) pedig mindhárom műfaji olvasatot nagyszerűen irányba helyezi, egyben jelzi azok megbocsátható didaktikusságát.

Naru szimpatikus női akcióhős, aki amolyan indián Katniss Everdeenként bizonyítja rátermettségét a túlélőpróba során. Tudja, melyik bogyó vagy gyógynövény mire jó, de mégis a fegyverforgatáshoz ért leginkább. Dicséretes, hogy Trachtenberg egyáltalán nem szexualizálja át az akciófigurát: részben Amber Midthunder (Jeges pokol) törékeny testalkatára, ámde magabiztos kisugárzására épít, részben a karakter eszére.

Rég láttam ennyire élesszemű és találékony női akcióhőst:

megkockáztatom, hogy Naru minden akciójelenet küszöbén vagy közepén tesz valamilyen megfigyelést, ami segíti őt a beavatási rítus során. Legfőbb attribútuma is leleményességét húzza alá: baltája nyelére egy kötélt helyez, ami megsokszorosítja annak támadó erejét. Különbözősége miatt pedig nemhogy a macsó mentalitású („A vadász nem vár. Vadászik.”) férfi harcostársak, de még a Predator sem veszi komolyan az aprócska harcost. Büntetésük, valamint a végkifejlet pedig mintha azt bizonyítaná, hogy – #MeToo ide vagy oda – Dan Trachtenberg szerint mindkét nem ábrázolható egyszerre fenyegető vadásznak és óvatlan prédának. Az pedig megint csak a rendező arányérzékéről tesz tanúbizonyságot, hogy a forgatókönyv teret enged olyan férfi karakternek is, aki képes azonosulni és együttműködni Naruval.

A lány ugyanakkor egy természeti nép tagja. A filmbeli indiánok pedig már-már közhelyszerű harmóniában élnek a természettel: gyűjtögetnek, vadásznak, méltósággal veszik magukhoz, amit a környezet ád, ugyanakkor bátran és tisztelettel kezelik, hogy közel sem biztos, hogy ők a csúcsragadozók az Északi Nagy-síkságon. A Préda megkapó nagytotálokkal ragadja meg ezt az erdőkkel, patakokkal és sziklákkal tarkított vidéket, miközben a cselekmény szintjén is a természet elfeledett erejét méltatja. Egyszerre képes oltalmat nyújtani (fűtenger), és veszélyt (ingovány) hordozni.

E téren a Préda úgy képes környezettudatosságra nevelni, hogy átélhető ökokritikát is meg tud fogalmazni.

A film egy pontján felbukkanó, kizsákmányoló, fehér telepesek csak pusztításra képesek: megnyúzott bölények és felgyújtott erdők jelzik, merre jártak. És talán ezt a célt szolgálja a film egyik szépséghibája is: a Prédában felbukkanó állatok többsége bántóan csúnya CGI-teremtmény, nem pedig valódi élőlény. Holott mennyi izgalmas, vadászból prédává válással operáló tápláléklánc-jelenet erősíti a fenyegető üzenetet: az önhitt emberiség is bármikor a természet rendjének áldozatává válhat.

De mégiscsak egy Predator-filmről beszélünk, így muszáj kitérni az erőszak-esztétikára. A Préda nem adagolja kesztyűs kézzel az akciójeleneteket. Másfél órájában lendületes tempót diktál. A némileg átalakult küllemű Predator megkapja a maga nagy pillanatait és a rajongói szíveket megdobogtató attribútumok (láthatatlanná válás, hőlátás, lézernyaláb stb.) is izgalmas összecsapásokat eredményeznek az ösztöneiket használó, egyszerű fegyverzetű indiánokkal. A vérengzések hol bűnös élvezetet nyújtó gore-jelenetek, hol feszültséggel teli csapdahelyzetek. A Préda akció terén mégis akkor indul be igazán, és válik döbbenetesen élvezetessé, amikor a fehér telepesek is a képbe kerülnek.

Mintha a Django elszabadul indián verzióját látnánk,

ahol feketebőrű rabszolga helyett egy Predator és egy őslakos áll mészárlással teli bosszút az évszázados hányattatásokért. Dan Trachtenberg a Tarantino-filmek alternatív történelmi mintáját a lehető legszabadabban kezelve kapargatja meg a gyarmatosító kollektív emlékezet egy sötétebb foltját.

Egyetlen gondolat bánt csak engemet a Prédával kapcsolatban, hogy az imént kivesézett, szimpatikus üzenetek csak azért tudnak oly könnyen működni, mert Dan Trachtenberg filmje igazából csak egy high-conceptre hangszerelt mesevilágra építkezik. És Robert Eggers Az északija után már nehéz úgy néznem egy különleges civilizációjú népről készült zsánerfilmet, hogy központi szereplőiket valójában sablonok mentén ábrázolják. A fantáziámat pedig igencsak foglalkoztatja, hogy milyen lehetett volna egy olyan Préda, ahol autentikus őslakos harcosok csapnak össze egy modern technológiával felszerelt űrlénnyel?

Mindent egybevetve a Préda mégis egy üde színfolt mind a Predator-filmek, mind a kortárs műfaji alkotások sorában. Rövidsége, letisztultsága és célorientáltsága figyelemre méltó, ráadásul úgy helyezi előtérbe a szórakoztatást, hogy közben több trendi üzenetre is futja erejéből. Ha kettőt kívánhatnék a tömegfilmek szerelmeseként ezen a nyáron: a blockbusterek kedvelőinek még több Top Gun: Mavericket, az értelmes költségvetésű zsánerfilmek rajongóinak pedig sok-sok Prédát küldenék ajándékba.

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!