Az első, teljesen humorra épített Predator-filmben, a Predator: A ragadozóban trófeagyűjtő sporthorgászokká degradálják a misztikumtól megszabadított Ragadozókat. Shane Black verzióját csak az idegenség tematikájának ötletes kiaknázása menti meg az érdektelenségtől.
Az immáron négyrészessé váló Predator-szériában már-már hagyománynak számít a globális felmelegedésre való nyílt figyelmeztetés, de biztoskezű rendezői nem egyszer az aktuális korszellemhez is hozzá tudták igazítani a hőlátású űrlények vadászatait. Az 1987-es, Arnold Schwarzeneggert felvonultató Ragadozó a Reagan-éra rendíthetetlenségének hordozója, de Vietnámot kompenzáló akciófilmként is megállta a helyét. A második epizód a ’80-as, ’90-es évek fordulójára hírhedten jellemző, zavargásokkal megtűzdelt nagyvárosi bűnözést használta fel kulisszaként. Így cseppet sem meglepő, hogy az idei verzió cselekménye az idegenség tematikája köré szerveződik. Kár, hogy ez a film egyetlen olyan vonása, ami szimpatikussá teszi a produkciót.
A nyitójelenet meglepő csavarja, hogy rövid időre azonosulási ponttá, egy üldözött űrlénnyé formálja a címszereplőt, hogy aztán az idegenség, kitaszítottság, kívülállólét mezsgyéjén haladva megismerjük a film összes pozitív karakterét, akik majd felveszik a harcot egy, az eddigieknél sokkal nagyobb és veszélyesebb Predatorral. A hadseregnek élő mesterlövész főszereplő (Boyd Holbrook) például a hétköznapi élettől, a családjától eltávolodott karakter, a hajszába belekeveredő kisfia pedig autista – rendezői oldalról ezért eredendően kedves gondolat az álcázás/láthatatlanná válás technikai eszközét e két karakter kezébe adni. Őket egy pszichotikus katonafegyencekből álló alakulat segíti (Thomas Jane és Keegan-Michael Kay a film legszerethetőbb párosa), kórlapjukon Tourette-szindrómával, öngyilkossági hajlammal, vallási őrülettel; illetve egy tudósnő (Olivia Munn), aki már hatévesen űrlényekről írt leveleket az Egyesült Államok fejeseinek. A női hős kapcsán azonban már totálisan szembetűnnek a forgatókönyvet általánosan jellemző hibák: a menekülő idegen/outsider földiek párhuzam nála megbicsaklik. Egyetlen jelenet – igaz, a film legviccesebb szituációja – hívatott árnyalni kitaszítottságát: a kattant bakák olyan izgatottan várják a tudósnő felébredését, ahogy a törpék a szintén üldözött Hófehérkéét.
A Predator – A ragadozó alapproblémájának kulcsszavai pedig már a kritikám első két bekezdésében megbújnak. Egy Predator-filmről, azt hiszem, sosem szabadna leírni a szimpatikus, kedves, vicces vagy szerethető jelzőket, a negyedik rész arculatát azonban a 18-as karika ellenére is e tulajdonságok határozzák meg.
A Predator – A ragadozó akkor is a 2010-es évek Hollywoodjának jellegzetes tömegfilmes terméke, ha összetevőit nem Marvel márkájú patikamérlegen keverték össze.
A cselekmény hátterében az univerzumépítés szándéka áll, ezért megszüntetik a Predatorok körüli misztériumot. Egyre több és több információt tudunk meg a különleges fajról, amelynek tagjai éppúgy titok nélküli celebekké válnak, ahogy az Alienek a kortárs filmekben. A suspence-nek, az ismeretlentől való rettegésnek, az őserdők fojtogató atmoszférájának búcsút lehet inteni, humor, önirónia, családiasság és (szuper)hőskultusz veszi át a helyüket. Az erőszakos jelenetek bevállalása is csak egy marketingfogás, hogy a felnőtt férfiakat becsalogassák a mozikba: torokmetszés, szemkiszúrás, kettészakadt emberi testek és kiforduló belek jellemzik a filmet, realizmust mellőző megvalósításuk azonban digitális szájízt kölcsönöz a véres szituációknak. Azt a kreatív eleganciát, ami a hasonló célközönségnek készült Logan – Farkas erőszakjeleneteit jellemezte, itt el lehet felejteni.
De a Predator – A ragadozót a megkötött rendezői kéz logikája is kortárs álomgyári tömegfilmek mintapéldányává teszi. A Marvelnél és a Disney-nél bevált stratégia, hogy fiatal tehetségeket vagy markáns hangot ígérő szerzőket ültetnek a direktori székbe, hogy egy-két rész erejéig egyedi vonásokkal ruházzák fel szériájukat, de épp csak annyira, hogy az első tesztvetítéseken pozitív véleményeket fogalmazzanak meg a nézők. A Predator – A ragadozót jegyző Foxnak ezt a jellegzetes stílusú alkotót Shane Black jelentette, aki nemcsak azért tűnhetett nosztalgiát biztosító, nagy ígéretnek a feladatra, mert a ’90-es évek kultikus akciófilmjeinek (Halálos fegyver, Az utolsó cserkész) forgatókönyvírójaként a VHS-korszakban felnőtt közönség kisebbfajta istenként tiszteli, hanem mert színészként maga is felbukkant az 1987-es Ragadozóban. (Ő volt Hawkins, a szemüveges rádiós.) A filmes őstehetségek azonban korántsem biztos, hogy jól tudnak dolgozni, ha a fáma szerint néhány tesztvetítés miatt újra kell forgatni filmjük utolsó harmadát.
Így fordulhat elő, hogy míg a Robert Rodriguez védnöksége alatt, Antal Nimród rendezésében készült Ragadozók egy szerzői tömegfilmmé vált: motívumkészletében (pl. allegorikus csapdahelyzetbe szorult közösség) úgy tudta megidézni a Kontrollt, hogy közben az eredeti Predator-filmekhez is hű maradt.
Shane Black verziója viszont a stúdiónak való megfelelési kényszer miatt egységesen végigvitt alkotói koncepciónak még csak a látszatát sem tudja felmutatni.
A fekete humort, a káromkodó gyerekszereplőt, az egymásnak beszólogató katonákat, szóval a verbális tényezőket, amikért Shane Blacket szeretjük, erényként pedig csak akkor lehet felmutatni, ha nézőként másfél-két órára el tudjuk fogadni, hogy nem egy Predator-filmet, hanem a szerzői életmű egy újabb, de kiforratlan darabját nézzük.
A megkötött kéz logikája alapján azonban az sem lehet véletlen, hogy híján vagyunk a logikusan felépített fordulatoknak, vagy hogy a Black-életmű meghatározó szerzői jegyeiből csak néhány szívünknek kedves motívummal (pl. az események sűrűjébe keveredő, különleges gyermek; jeles ünnep idején zajló cselekmény) találkozunk a filmben. Esetenként feleslegesen: a Halálos fegyver 3. rottweilerét idéző űrkutya totális tévedés, gond nélkül kivágható mellékszál.
Shane Black persze humoros kegyelemdöfésként számos önreflexív, stúdió hátszéllel kapcsolatos nyomot is hátrahagyott a produkción. A filmben felbukkanó, hatalmát és erejét növelni próbáló óriás Predator éppúgy megfeleltethető egy álomgyári igazgatónak, ahogy az autista kisfiú a szerzői kézjegyéhez megrögzötten ragaszkodó, gyermeklelkű rendezőnek. Utóbbi lehetőséget kap arra, hogy az idegenek tudásával bővítse saját képességeit, előbbi pedig nem tudja elképzelni sikerességét a gyermeki különlegesség kiaknázása nélkül – a gerincvelőjére hajt. A sajnálatos végeredményt egy önironikus beszólás többszöri megismétlésével Shane Black is rögzíti: több szereplő sem elégedett az űrlény Predator elnevezésével, mert szerintük a ragadozók a túlélésért ölnek, ők viszont élvezetből, hobbiból, hogy nagyobbakká és erősebbekké váljanak. A Foxnál ha még nem is ölték meg, de egy időre eltörölték a maszkulin szellemiségű Predator-mozikat.
