Ha egész életedben egyetlen koncertfilmet tervezel megnézni, akkor ne keress tovább: Prince 1987-ben megcsinálta azt, amit előtte és utána sem tudtak.
2016. január 10. Itt hagyott minket Dawid Bowie, az ezerarcú kaméleon, aki úgy váltogatta személyiségeit és előadói alteregóit, mint más a ruháit. 2016 április 21. Távozott Prince, aki több mint 30 évet felölelő pályafutása alatt mindig önmagát adta, soha, senki kedvéért nem alkudott meg. A Vékony Fehér Herceg (ahogy Bowie 1976-es Station to Station című albuma után hivatkozott magára) és a lila ezer árnyalatában pompázó Herceg (Prince) bátran, a kritikákra fittyet hányva kísérleteztek a legkülönfélébb zenei műfajokkal, tágították a könnyűzene keretrendszerét és közben legendává lettek.
Most egy pillanatra vonatkoztassunk el a színes-szagos, harsány megalomániától, ami Prince-t jellemezte. Tegyük félre a tényt, hogy miatta vezették be az albumokon a szülőket figyelmeztető matricát („Szókimondó szövegek, szülői felügyelettel”), egy megszokottnál is sikamlósabb szövege miatt. Hagyjuk figyelmen kívül azt, hogy 27 hangszeren játszott profi szinten, és hogy bármilyen hangot képes volt kiénekelni. Ne foglalkozzunk azzal sem, hogy egész életében azért küzdött, hogy az előadók ne függjenek a kiadóktól és saját maguk dönthessenek az általuk előállított zene terjesztéséről. És ha lehetséges vegyük ki az egyenletből azt is, hogy milyen ösztönösen ráérzett a technológiai változásokra és milyen érzékkel lovagolta meg az adott divathullámot.
Ha mindettől sikerül elvonatkoztatnunk, akkor juthatunk el a lényeghez: Prince Rogers Nelson zenéjében, karakterében és koncertjeiben összesűrítve, a csúcsra járatva kulminál mindaz, amiért a popzenét szeretjük! Ez az apró ember egy személyben végigzongorázta és valamilyen formában magáévá tette lényegében az összes könnyűzenei műfajt és azok leágazását. Mindezt csinálta úgy, hogy hozzá is adott az adott műfajhoz, átalakította egy-egy dal erejéig vagy egész egyszerűen óriási hatása volt újak kialakulásában.
Prince-t nem mélyenszántó, társadalmi és politikai változást sürgető dalszövegei miatt hallgattuk (habár tegyük hozzá, hogy mindegyik albumára tett egy-egy dalt, amiben rá jellemző zsenialitással fejezte ki véleményét a kor folyamatairól). Prince szexről, szerelemről, örömről, mámorról és véget nem érő bulikról énekelt. Folyamatosan, megállás nélkül, harminc éven keresztül.
Néha mocskosan, néha líraian, zenei műfajokon átívelve, látszólag össze nem illő műfaji elemeket kerek egésszé varázsolva.
Az 1987-es Sign ☮ The Times album megjelenésekor és a koncert felvételekor Prince egyszerre volt érinthetetlen és mindenható (a Bíboreső című film és a hozzá kapcsolódó soundtrack 1984-es bemutatása Oscar-díjat, két Grammyt és hetekre bérelt helyet jelentett a Billboard tetején). A Sign ☮ The Times egyszerre volt kritikai és közönségsiker, amit Európában egy nagyszabású turné tett teljessé. Prince kiadója szeretett volna egy hasonlóan grandiózus koncert sorozatot csinálni az USA-ban, azonban Prince el akarta kezdeni új albumának felvételeit, ezért kompromisszumos megoldásként az utolsó két showt rögzítették, hogy koncertfilmként bemutassák. A felvétel hang és képminősége annyira gyenge volt, hogy szinte a teljes koncertet újra felvették Prince saját stúdiójában, aminek eredménye a nálunk is bemutatott Sign ☮ The Times film.
Prince elsődleges kommunikációs formája a zene volt, nem a film. Soha nem tudott kibújni a bőréből, soha nem tudta megjátszani magát, ezért is bukott meg színészként. Hiába alakítja lényegében saját magát a Bíboresőben, minden olyan jelenete, ahol nem énekel, erőltetett és mesterkélt. Ha azonban a filmen zenél vagy koncertet ad, akkor közlési formája a dalai és saját személyisége, önmagát és természetes létezési közegét pedig sosem hazudtolta meg. Nincsen rákényszerítve, hogy egy forgatókönyv alapján előre megszabott fordulatok szerint alakítsa személyiségét, vagy változtasson magán, hiszen ilyet a való életben sem csinált.
És hogy milyen az, amikor Prince koncertet ad? Ilyen:
https://www.youtube.com/watch?v=-huQU334lUg&list=RD-huQU334lUg
Leírhatatlan. Képtelenség szavakba önteni azt a dinamizmust, pimaszságot és tökéletesen megkoreografált őrületet, ami jellemezte őt, amivel a színpadon létezett. Ő elsődlegesen nem egy ember volt, aki megtanult zenélni és a színpadon dalokat játszott. Ő zenésznek született, neki a lélegzéshez, a létezéshez volt szüksége a színpadra, a dalokra, a zenére magára!
Prince zenéje fülünkkel befogadva is földöntúli élmény, de az igazi extázist, az elélvezésig tartó, kéjes vonaglást akkor éljük át, ha látjuk szemünkkel, hogy mit művelt ez az ember a színpadon! Michael Jackson remekül táncolt, a Kiss vagy Bowie óriási show-kat csinált, de Prince pimasz lezserségéhez, zenei tudásához és tabudöngető szexuális erejéhez képest sehol sincsenek. Ezt a filmet nagyvásznon kell látni, örökké hálás leszek az Urániának, hogy ezt megvalósították.
