Sofia Coppola a Priscillával nem csak hangot ad egy, a saját életében is évekig mellékszerepet vállalt nőnek, Priscilla Presleynek. Hanem tanmesét is mond arról, miért nem maradhatunk benne soha az önbecsülésünket romboló párkapcsolatokban.
Az Öngyilkos szüzek óta tudjuk, hogy Sofia Coppola mestere a tinédzser szívfájdalom érzékeny bemutatásának. Emellett gyakran beszél a női magányról, olyan karakterekről – még az életrajzi filmjeiben is, mint a Marie Antoinette –, kiknek környezete csak azt tudja, hogyan használja, de azt már nem, hogy értékelje, értse meg őket. Mindeközben ünnepli is a nőiességet: a női megéléseket nemcsak a történeten keresztül, de a finoman ábrázolt pasztellvilág vizualitásával is közvetíti. Coppolának e szerzői kézjegyei összpontosulnak a Priscillában, mely egyszerre lesz életrajzi film, felnövéstörténet és egy magányos lány önmaga megismeréséhez és megszeretéséhez vezető útja. Mert Priscilla Presley (vagy ahogy lánykori nevén megismerjük: Beaulieu) mind Elvis Presley számára, mind Baz Luhrmann filmjében csak mellékszereplőként volt jelen, csakúgy, mint a saját életében. Priscilla a háttérbe húzódott, hogy Elvis ragyoghasson. Ezt a lányt teszi Coppola az alkotása középpontjába, és szabadítja őt fel.
A 14 éves Priscillával a német katonai bázison találkozunk először. Ott szúrja ki egy tiszt, aki jóban van az amerikaiakat bélyegként gyűjtő Elvisszel, ezért elhívja a lányt egy házbuliba az énekeshez. Priscilla egy pillanatig sem tűnik érettebbnek a koránál, a rózsaszín ruhái és masnis frizurája pedig kifejezetten hangsúlyozzák naiv ártatlanságát. Bár Elvis rögtön kiszúrja őt magának – és megtudja, hogy még csak kilencedikes –, a közös témáik száma pont annyi, mint amire számítunk egy felnőtt férfi és egy kislány között: semennyi. A kommunikációjuk kimerül a hümmögésben, mosolygásban és a kamaszos nevetgélésben. Éppen ezért olyan meglepő, mikor Elvis ragaszkodik a lány társaságához a következőkben is, sőt:
bizonygatja, hogy milyen érett gondolkodású, remek beszélgetőpartnerre talált Priscillában.
Cailee Spaeny empatikusan viszonyul az általa megformált Priscillához: kezdetben óriási őzikeszemekkel néz rajongása tárgyára, azonban ahogy egyre mélyebbre húzza az Elvis-feketelyuk, úgy veszíti el gyermeki lelkesedését. Annak folyamatát pedig szintén remek érzékkel reprezentálja, hogyan lesz a naiv lányból érett fiatal nő, aki szépen lassan ráébred a saját értékeire, megtalálja az önbecsülését és rájön: hiába jelent neki olyan sokat a férfi, ha ez a kapcsolat több rosszat okoz neki, mint jót. Az Elvisszel ellentétben ugyanis a Priscilla Presley önéletrajzi könyvét feldolgozó alkotás nem egyenlő társakként mutatja be a párost.
Luhrmann rendezéséhez képest – melyben mintha a sokkal érettebnek ábrázolt Priscilla csábította volna el az énekest – ezúttal Elvis varázsolja el az őt egyébként is piedesztálra állító tinilányt. Coppola úgy láttatja viszonyuk kezdeti stációt, mintha egy valóra vált álom lenne (ki ne ábrándozott volna még arról, hogy a kedvenc sztárja egy pillanat alatt beleszeret?!), miközben tudjuk: ez így nincs rendben. A rossz érzéseinket azonban elhessegetjük, hiszen amellett, hogy Priscilla szívecskékké változott szemein keresztül nézzük az eseményeket, az Elvist alakító Jacob Elordi minket is levesz a lábunkról. A Priscillában Nate Jacobs és Noah Flynn elegyét hozó színész nemcsak jobban játszik, mint eddig bármikor, de ezerszer lehengerlőbb és karizmatikusabb, mint Austin Butler valaha is volt.
Ugyanakkor a Priscilla megmutatja Elvis vonzó külseje mögött rejtőző sötétebb oldalát is.
Hiszen Elorditól nem egy istenség-Elvist kapunk, hanem egy érzelmileg éretlen férfit, akinek gyerekkorban ragadt érzelmi intelligenciája dühkitörésekben, kicsinyes játszmákban manifesztálódik. A – filmben nem látott, de a háttérben ismét állandóan jelenlévő – ezredes gyerekként is kezeli az énekest, aki talán erre válaszul teszi még alsóbbrendű helyzetbe a korkülönbségből és a sztár-rajongó dinamikából következően egyébként is alárendelt Priscillát, illetve infantilizálja őt még idősebb korában is. Játékbabaként kezeli a lányt: beleszól abba, hogy hordja a haját, hogyan sminkeljen, mit vegyen fel. Kvázi babaházba zárja Graceland aranykalitkájában, ahol Priscilla még a kertbe sem mehet ki, mert abból jelenet lesz. Kritizálja, de a lánynak nem lehet véleménye (sem Elvisszel, sem saját magával kapcsolatban), illetve irányítja (nem megkéri Priscilla kezét, hanem kijelenti, hogy ideje összeházasodni). Valamint semmilyen szempontból nem veszi komolyan, hiszen még csak egy gyerek. Egy gyerek, akivel nem fog lefeküdni, amíg nagykorú nem lesz.
A Priscilla egyik központi kérdése – mint ahogy egy szerelmes lány esetében általában – a szex. Priscilla folyamatosan kétségek közt vergődik – ezen pedig még a házasság ténye sem segít. A férfi ugyanis az esküvőjük előtt azért nem tudott nőként tekinteni Priscillára, mert még ártatlan volt, utána pedig (miután a lány szinte azonnal várandós lett) azért nem maradhatott szexuális lény a felesége, mert anyává vált. Az ordítóan markáns Madonna-kurva komplexust tegyük félre: Coppola nem Elvis pszichoszexuális problémáival foglalkozik, hanem azok Priscillára gyakorolt hatásaival. A lány állandóan megkérdőjelezi azt, hogy elég jó-e Elvisnek – ezért még nagyobbra húzza a tusvonalát, még feljebb tupírozza a haját, és még vörösebbre lakkozza a körmeit. Olyan rituálék ezek, melyek a csábítás eszközeiből egyfajta páncéllá válnak a számára. Egy pajzzsá, ami megvédi őt az Elvis szerelmi életéről szóló állandó pletykákról, mivel az énekes a felesége helyett inkább más nőkkel éli ki a szexuális vágyait.
Priscilla önbizalma egyre csökken, a haja pedig egyre csak nő.
Mégis éveken át kitart mellette: a Priscilla csodásan ábrázolja, milyen is egy toxikus kapcsolat. Hiába kapaszkodnak egymásba, ezzel csak sérüléseket okoznak. Ezúttal főleg Priscilla sérül, aki számára Elvis jelenti a Napot. És ha a Nap fénye rávetül – akár egy kedves szóval, nézéssel, gesztussal vagy mosollyal –, akkor már fel sem tűnik a sötétség. Éppen ezért nagyon nehéz egyáltalán felismerni, hogy nem egészséges számára ez a házasság, kilépni belőle pedig még nehezebb. Ahogy az Elvisben, úgy itt is látjuk, mégis mennyire. Coppola azonban húsba markolóbban ábrázolja az elválás pillanatát: szinte érezzük, ahogy Priscilla gyakorlatilag erővel szakítja el magát a férjétől, és hagy ott egy darabot magából.
Nem könnyű az ide vezető út. Priscilla szépen lassan elkezdi elfogadni és tisztelni saját magát. Ezt egyébként az eredeti színére visszafestett, lapos haja is szimbolizál. Felnőtt, és képes meghozni azt a mérhetetlenül bátor lépést, amire csak kevesen képesek: önmagát választja a mindent felemésztő szerelem helyet. Eljut arra a pontra, hogy saját magát végre jobban szereti, mint Elvist. Az Elvisben az énekes utolsó szavai a feleségéhez az volt, hogy örökké szeretni fogja. A Priscillában a felszabadult, új fejezetet nyitó Priscilla Whitney Housten I Will Always Love You című dalának feldolgozására hajt el a Gracelandnek nevezett felhővárból, ami szertefoszlott, amint felszállt Priscilla körül a rózsaszín köd.
A filmet a Velencei Filmfesztiválon láttuk. További cikkeink az eseményről itt.
