Kritika

Két világ látványos karambolja – Prisoners of the Ghostland

Vigyázzon az, aki azért indítja el a Prisoners of the Ghostlandet, hogy csak egy újabb középszerű Nicolas Cage filmmel üsse el a délutánt. Az élő mémként funkcionáló amerikai színész ugyanis csak a tizedik legőrültebb dolog ebben a stílus és műfajkavalkádban, ami sokaknak hullámvasútszerű bevezető lehet Sion Sono elborult művészi világába. És annak még csak nem is a legjobb.

Ahogyan maga a film is teszi, most nekünk is kicsit háttérbe kell szorítani Nic Cage személyi kultuszát, hogy megértsük, tulajdonképpen mit látunk. Sion Sono angol nyelvű debütálása joggal tartozik a kifacsart ízlésvilágú filmrajongók áhítattal várt projektjei közé. Az író-rendező (időnként még operatőr, vágó, zeneszerző és miegyéb) ugyanis már húsz éve építi brandjét, mint

a kortárs japán film egyik legkülönlegesebb és legfurcsább alkotója.

Kézjegyei közé tartoznak az alábbiak: a legkülönfélébb műfajok között való ingadozás, szürreális és kifacsart képi világ, ami erősen merít hazája színházi hagyományiból. Ugyanakkor megjelenik nála az extrém erőszak, az explicit szex, az éjfekete humor, a japán társadalom generációs különbségeire való reflektálások és fricskák, valamint a szándékosan zavaros narratívák tele szimbolizmussal. Ez egy olyan életmű, amibe simán belefér a Suicide Club, a Why Don’t you Play in Hell euforikus őrülete vagy a Love Exposure négyórás groteszk romantikája.

nicolas cage

Nem kérdés, hogy nagy előnnyel kezd az, aki úgy ül neki legújabb alkotásának, hogy már látott Sion Sonotól filmet. Az extrém hangulatváltások, elborult karakterek és a logikának teljesen ellentmondó narratív megoldások nem fogják elektromos sokkhatásként érni. Viszont ezzel a húzással rögtön erősen körbehatárolja közönségét, mert angol nyelv és amerikai színészek ide vagy oda, Sono egy percig se hajlandó a hollywoodi filmek egyszerűségére trenírozott nézők ízlésvilágához igazítani elképzeléseit. Alkotói szempontból becsülendő, pénzügyileg viszont tuti nem kifizetődő. De akkor marad a kérdés, hogy ezt a nagyon különleges és ízig-vérig a japán kultúrából táplálkozó látásmódot vajon képes volt-e átvinni egy olyan történetbe, amiben már szinte több a Nyugat, mint a Kelet.

A Prisoners of the Ghostland alapvetően egy posztapokaliptikus elemekbe mártogatott westernsztori egy klasszikus szamurájfilm díszletei között.

Nicolas Cage, a névtelen főhős (stáblistában is csak „Hero”), akit a helyi kisváros kormányzója bérel föl, hogy találja meg a pusztaságba elkóborolt, nevelt lányát és akkor lerövidíti büntetését. Viszont erre csak pár napja marad, és ha megpróbálna megszökni vagy nem teljesíteni a feladatot, akkor robbannak a nyakára (meg az ágyékára) szerelt robbanótöltetek. Ja, és a Kormányzónak van egy kardforgató bérgyilkosa. Ezután indul az eszeveszett utazás, ami lepusztult gyártelepen élő kultisták, radioaktív zombik, látomások és egyéb furcsaságok szegélyeznek. Roncstelepi Mad Max, ahol mégis vannak működő kocsik, mobilok, hatlövetű és minigun a kard mellé, szabály nincs, vér és belsőség annál több.

KRITIKA: Prisoners of the Ghostland

Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a filmet elindítók kábé hetven százalékát olyan hévvel fogja kidobni a film első félórája, mint viharos huzat az ablakot. Egy olyan világban játszódik, ahol az armageddon ellenére a kisvárost úgy világítják meg, mint egy tokiói nightclubot, a szereplők fele angolul, a másik fele japánul beszél, Cage egy szál gatyában mutatkozik be, mindenki úgy néz ki és viselkedik, mint egy rajzfilmfigura és a felkínált kocsi helyett biciklivel indul neki a pusztának a hérosz. Fogalmunk sincs mi történik, választ pedig később kapunk.

Egyszerre autentikusan lepusztult, mégis lecsiszolt és teátrális a közeg. Ha valamiért nem érheti rossz a Prisonerst akkor a díszlettervezők és kosztümösök munkája, mert egészen elképesztő az a kavalkád, amit itt összehoztak. Részletgazdag, ötletekkel teli, elborult, festményekbe illő képi világ, ami még a klasszikus Metropolis óriás óra-monumentumát is megidézi, az operatőri munka (Sohei Tanikawa, aki Sono harcostársa már 15 éve) pedig szintén lenyűgöző bizonyos pillanataiban.

Viszont hamar előáll az a skizofrén helyzet, hogy minden stiláris vadsága, a műfajok és a kulturális ikonográfia összemosása ellenére a Prisoners of the Ghostland meglepően visszafogott és lassú tempójú film,

ami sokkal inkább a főhős lelki utazására helyezi a hangsúlyt, mint az akciókkal teli cselekményre. Mint minden antihőst, Cage Hero-ját is üldözi saját véres, hibákkal teli múltja, ami lázálomszerű flashbackekben villan meg újra és újra. De karakterének nincs igazi mélysége, sokkal inkább egy eltúlzott paródiája a nyugati nevetlen, sztoikus akcióhősöknek, akik mindent könnyen megoldanak. Cage karakterét a narratíva fizikai-lelki síkon is folyton bünteti, míg végül saját hibáin felülkerekedve képes lesz az elnyomó hatalom ellen fellázítani a nukleáris számkivetetteket a Ghostland lakosait elnyomó Kormányzó ellen.

A gond, hogy mindez csak leírva tűnik érdekesnek, a filmben teljesen csapodár, setesuta és hatástalan módon preztentálják. Sono filmjeinek alapvető jellemzője, hogy minden vadság ellenére van egy erős érzelmi kötődés a karakterek felé, akik összetett, sérült emberek. De itt a Prisonersben mindenki és minden sekélyes, egy felskiccelt egydimenziós karikatúra, akin max. röhögni tud az ember.

Hiányzik a többlettartalom, a féktelen tempó, a nézőket elpirulásra késztető perverzió, ami Sono alkotói gerincét alkotja.

Színes-szagos, látványos, de valahol mégiscsak üres. Mintha olyasvalaki rendezte volna, aki imitálja az ő filmjeit, de a felszínen túl nem jutott. Hol a hiba a gépezetben? Talán a kétnyelvűség? Talán az, hogy most kivételesen nem ő írta a forgatókönyvet? A „lost in translation”, a lényeg eltűnése nagyon nyilván való.

Persze ettől az ember még elszórakozhat a sok furcsaságon, Cage elborulásain, az időszakosan berobbanó véres akciójeleneteken, amik még egész jól is néznek ki. Csak hát mi végett? Ugyanazokat a sablonokat látjuk másfajta csomagolásban, és még csak nem is szórakoztató formában. Grindhouse-filmnek túl zavaros, bőbeszédű és lassú, szerzői filmnek gyenge, közönsége szűkös, kultfilm nem nagyon lesz belőle (szemben Sono többi mozijával). Ha látni akarsz valami nagyon bizarr dolgot, ami páros lábbal kirúg a komfortzónádból, annak talán hatásos ez a western-jidaigeki-horror massza. De szerintem még ilyesmiből is van sokkal jobb.

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés