Kritika

Nem csak játék és mese – Problemista

Problemista-Julio-Torres-Tilda-Swinton

Julio Torres komikus első nagyjátékfilmje, a Problemista posztmodern mese a legkisebb királyfiról, aki bizarrabbnál bizarrabb próbatételek során kell megtanulja, mi az ára annak, ha valaki követi az álmait, és nem hagyja, hogy a világ eltántorítsa ebben. Bár Alejandro, az ifjú játéktervező kafkai megpróbáltatásainak története a bevándorlási bürokrácia abszurd útvesztőiben szerethető és többnyire szórakoztató, az elsőfilmes rendező túl sokat markol, és keveset fog.

Idén az Előző életek már beszélt a bevándorlólét interperszonális nehézségeiről, a „mi lett volna, ha?” melodrámai kérdését nemcsak egy szerelmi viszonyra, hanem egy egész életre vonatkoztatva. Mi lett volna, ha főhősnőnk nem költözik Amerikába, hanem otthon marad Koreában? Hogyan alakult volna az élete? Boldogabb lenne, elégedettebb? Talán nem is a régi barát, a régi szerelem az igazán vonzó számára. Hanem a jóleső honvágy, amit a fiú felbukkanása ébreszt, miközben elengedése nemcsak a sosemvolt viszony, de az országváltással kapcsolatos kételyek és bizonytalanságok lezárásához is nélkülözhetetlen.

Az Előző életeket is forgalmazó A24 stúdió új filmjében is visszatér az elvándorlók történeteihez. A komikusként és Saturday Night Live-skeccsíróként ismert Julio Torres debütáló nagyjátékfilm-rendezése,

a Problemista tovább árnyalja a bevándorló-kérdéskört, ezúttal nem annyira a lélektani, mint inkább a bürokráciai nehézségeket előtérbe helyezve.

Sok beszámoló, történet, újságcikk, oknyomozati riport, interjú szól arról, milyen nehézkes és végtelenül túlkomplikált az Egyesült Államok bevándorlási rendszere. Nemcsak a megérkezés, de az ottmaradás is. Nem elég a honvágy, a teljesen új kultúrába való beilleszkedés nehézségei, a munkaerőpiacon való elhelyezkedés kvázi „idegenként”, kívülállóként, a helyi lakosokkal szemben hátrébb sorolódva a sorban, még ott van egy csomó feleslegesen túlbonyolított bürokratikus körülményeskedés is. Saját tapasztalataiból inspirálódva Julio Torres a Problemistában Alejandro történetét meséli el, aki El Salvadorból utazik egészen az USA-ig, hogy valóra váltsa nagy álmát, és játéktervező legyen a Hasbronál.

Problemista-Julio-Torres-Tilda-Swinton

Julio Torres komikusperszónája leginkább hajviseletében különbözik Alejandrótól: a kiszőkített haját különböző színekben pompáztató Torres stand-upjaiban is gyakran perszonifikál hétköznapi tárgyakat élénk képzelőerejének segítségével, és gyakran hozza azt a kis ufószerű figurát, amilyennek a Problemistában is láthatjuk. Alejandro furcsa, a kocogás és a totyogás közötti járásával és a tágra nyílt, csodálkozó tekintetét leszámítva kifejezéstelen arcával olyan, mint egy kis űrlény, aki végtelen alkalmazkodókészségével nyitott mindenre, sodorjon bármit is elé ez a különös földi élet.

Bevándorlóléte miatt bizonyos értelemben tényleg az is – egy kis „idegen”.

Az Óperenciás-tengeren is túlra vezető út a Hasbro kínálta játéktervezői karrierhez nehéz és akadályokkal kikövezett szegény Ale számára. Az álmok és remények ugyanis nem fizetik ki a számlákat. Alejandrónak munkát kell találnia ahhoz, hogy az USA-ban maradhasson, az óra pedig egyre csak ketyeg. A szükség vezérli leginkább a fiút, amikor egy olyan startup cégnél kezd dolgozni, akik azon munkálkodnak, hogy lefagyasszák, majd a távoli jövőben egyszer újra kiolvasszák az egyfajta eutanáziaként magukat önkéntesen hibernáltatókat.

Problemista-Julio-Torres

Bár a fiú Amerikába érkezése után a nyitány Amélie csodálatos életét idéző, barátságosan bohókás varázsossága fokozatosan alábbhagy, fokozatosan nyoma vész az Isabella Rossellini barátságos mesélőhangján megszólaló narrációnak is, de

a Problemista meseszerűsége végigkíséri Alejandrót minden megpróbáltatásán át.

Az egyik lefagyasztott kliens felesége, a műkritikus Elizabeth (Tilda Swinton) pedig jócskán okoz megpróbáltatást. Amilyen harsány a külseje lenőtt, magenta színű hajával és hatalmas válltöméseivel, olyan amplitúdóval harsogja le minden útjába kerülő, arcára fagyott udvarias mosolyát mindvégig megőrző alkalmazott fejét, ha valami nincs kedvére – márpedig általában semmi nincs kedvére. Az állandó dühkitörés szélén táncoló nő egyezséget kínál Ale számára. Amennyiben a fiú segít neki férje tojásokat ábrázoló festményeiből kiállítást szervezni, támogatja Ale letelepedését – ezáltal pedig közelebb viszi játéktervezői álomállásához is.

Különös viszony kezd el kialakulni a két csodabogár között. Ha barátságnak talán nem is nevezhető, de az egymásra utaltság szoros köteléket fon a megilletődötten totyogó fiú és kiszámíthatatlan „főnöke” közé. Elizabeth harsogása mögül férje elvesztésének és az egyedüllétnek, a magára maradottságnak fájdalma szól, Alejandrónál jobban pedig senki se tudja, milyen kétségbeejtő, amikor az ember mindenhol csak zárt ajtókra talál, amikor nincs kivel megossza a terhet, amit cipelni kényszerül.

Problemista-Julio-Torres

Minél jobban elkeveredik szegény Ale a szegénység szélén táncolás labirintusában, annál lehangolóbbá válik a film tónusa, annál messzebb kerülünk az expozíció barátságos mesevilágától. Pereg a homokóra – amelyik immigránsnak elfogy az ideje, az huss, köddé válik. A film második felére Alejandróval együtt a bevándorlási bürokrácia és a kényszerűségből vállalt megalázó munkák kafkai kálváriájába kerülünk, a tónust illetően a szórakoztatóan kínostól az őszintén kellemetlenig haladva. És minél mélyebbre kénytelen szegény Ale süllyedni a perszonifikált Craigslist kínálta gyanús alkalmi munkák szeméttelepének mocskában, annál inkább csúszik ki a fókusz a rendező kezéből.

A Problemista szinte szétfeszül a túlburjánzó ötletektől.

Míg az elején inkább szórakoztatnak, a vége felé egyre unalmasabbá, önismétlővé és öncélúvá válnak az Ale képzeletében játszódó szekvenciák. Az extravagáns különcökre specializálódott Tilda Swinton is, legyen akármilyen remek Elizabeth szinte rászabott szerepében, egy idő után túl sok. Sokadjára halljuk már, hogyan osztja ki a szerinte csakis az ő kiszolgálásáért élőket, sokadjára kiabál, sokadjára fenyegetőzik, sőt, még a mesés tudati képeken is túl sokszor látjuk legyőzhetetlen mitikus hidraként megelevenedni. Julio Torres túl szerényen a háttérbe szorítja magát jóval tapasztaltabb kollégája javára – és a Problemista ellenére.

Bár a film második felére bekövetkező lejtmenetének kifutása egy gyorsan összecsapott happy end-szerűség,

mégsem lehet haragudni erre a szedett-vedett elsőfilmes próbálkozásra.

Ha igazán jóindulatúak akarunk lenni, a túlzásba eső és az érzékszerveinket maximálisan leterhelő ötletáradatot magyarázhatjuk úgy is, mint annak a túlkomplikált káosznak a vizuális kifejeződése, amit Alejandro él át nap mint nap a letelepedése érdekében.

A Problemista elharapódzó mágikus realizmusával egyszerre optimista mese arról, hogy ha elég kitartóak vagyunk, megvalósíthatjuk minden álmunk, és hogy milyen jó megpróbálni tartalmas emberi kapcsolatokat kiépíteni, hogy egymásra támaszkodva boldogulni tudjunk abszurd világunkban. De egyszerre az „Amerika a lehetőségek földje”-ideológia kritikus de(kon)strukciója is. Bár Julio Torres stand-upjai sokkal szórakoztatóbbak, mint amilyenre összességében a Problemista sikerült – egész egyszerűen azért, mert előadásain nem igyekszik felesleges külcsín mögé rejteni az önmagában is élvezetes belbecst –, első nagyjátékfilmes próbálkozása is van annyira ígéretes, hogy ne írjuk le örökre rendezőként.

Nagy Eszter

Nagy Eszter az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2023-ban. Fő kutatási területe a kortárs magyar film, érdeklődési köre a musicalektől kezdve a gótikán és a film noirokon át egészen Bergmanig terjed - illetve még azon is túl.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com