Kritika

Putyin királysága – A szelíd teremtés

A szelíd teremtés

Az ukrán dokumentumfilm-rendező, Szergej Loznyica öt év után ismét a fikció irányába fordult, A szelíd teremtés mégse lehetne ennél valóságosabb.

Pedig több ponton is álomszerű bizonytalanságban tart minket a rendező. A film feléig akár azt is hihetnénk, hogy a hajdani Szovjetunió utolsó évtizedének társadalmi tablója bontakozik ki a vásznon, ám a szovjet utcanevek és Lenin szobrok közül egyszer csak előbukkan egy okostelefon. A jelentéktelennek tűnő részlet, amely végleg összezavarja a néző fejében az orientációt, egyben ki is egyenesíti a mű szellemi síkját: hiába telt lassan húsz év a szocializmus és száz a cárizmus óta, a hideg orosz lelkekben sosem volt rendszerváltás.

A Dosztojevszkij kisregénytől kölcsönzött cím ne tévesszen meg senkit, ugyanis Robert Bresson 1969-es Egy szelíd asszonyával ellentétben itt nem a könyv adaptálásáról van szó, ám bizonyos értelemben mégis annak parafrázisa. Loznyica saját víziójára bevallása szerint inspirációt jelentett Dosztojevszkij alkotása, melyben a realista szerző egy erőszaktevő és áldozata viszonyát vizsgálja az erőszaktevő narrációján keresztül. A rendező saját történetét az áldozat szemüvegén át mutatja meg, a bűnelkövető azonban nem manifesztálódik egy karakterként. Esetünkben a fásult, romlott környezet az, amely keserű kínoknak veti alá a protagonistát.

A néző ott veszi fel a fonalat, mikor a névtelen főhősnő börtönben ülő férjének küldött csomagját indoklás nélkül visszakapja. Ekkor kezdődik a nő pokoljárása, ami egy önmagából kifordult társadalom anomáliáin át vezet. A filmben ábrázolt börtönváros, ahol a főszereplő a részvétlen bürokrácia fogaskerekei közé szorul, minden rezdüléséből árad a romlottság. Azonban nem csupán az arcnélküli hatalom láncoskutyái és a groteszk települést uraló strómanok viselkedése gyomorforgató, hanem a tehetetlenségbe belefáradt köznép elaljasodása az, ami igazán zavarba ejtő. Loznyica ugyanis nem egy hatalom ellenes programfilmet hirdetett meg, hanem rátapintott egy olyan érzékeny témára, melyről nem szívesen veszünk tudomást: hogy az autoriter rezsimek alatt sanyargatott nép mára tömeggé változott.

A mélynyomorban élők primitív hedonizmusát szürreális képsorokban tárja elénk a film. A cselekmény során folyamatosan felszínre szivárgó nihilt magába szívja a film minden egyes képkockája. Az abszurd jelenetek alatt szánalommal vegyes megvetéssel viszolygunk a (poszt?)szovjet prolik duhajkodásán, amelynek rendre célkeresztjébe kerül a főszereplő.

Amíg a Szeretet nélkülben Zvyagnitsev mély empátiával ragad szikét, hogy felboncolja az orosz néplelket, addig Loznyica és A szelíd teremtés ezt a műveletet láncfűrésszel végzi el.

Ennél fogva a realista igénnyel megalkotott szociográfia figurái és a szituációi sokszor elnagyoltak hatnak. Az együttérzés, valamint a rétegelt karakterépítés hiánya pedig épp olyan szívtelenné és sterillé teszi az élményt, mint amilyenek a filmben bemutatott karakterek.

A 4 hónap, 3 hét, 2 nap vizualitásáért felelős román operatőr, Oleg Mutu hosszú, klausztrofób beállításai szinte bezárják a filmbe a befogadót. A szűkre szabott képek és a minimalista tér ábrázolás pedig annyit mutat a képből, amennyi feltétlenül szükséges a megértéshez. A végletekig elnyújtott, vágás nélküli jelenetek foglyul ejtik a publikumot. Ritkán kalandozik el a kamera, így nemigen látunk totálokat, ahogy a film sem a nagy egészet kívánja elénk tárni, csupán kiragad a társadalom szívéből egy sokatmondó részletet.

Igazi húsbavágó, súlyos élmény Loznyica A szelíd teremtése, mellyel a rendező feliratkozik a putyini Oroszország legnagyobb kritikusainak sorába.

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com