Kritika

Múmiák bűzlenek Dániában – A 64-es betegnapló

Egy isten háta mögötti szigeten, az ötvenes években kezdődik A 64-es betegnapló története, s napjainkban ér véget. Ami közte történik, ép ésszel nehéz felfogni. De megtörtént.

Talán nem mindenki tudja, hogy a krimik kedvelt vonulatához tartozó Q-ügyosztály filmek a dán Jussi Adler-Olsen regényeinek nagy sikerű adaptációi. A 2007-ben indult könyvsorozat írója eddig hét kötettel rukkolt elő, és az első három könyvből készült film tovább öregbítette a skandináv krimik hírnevét – remélhetőleg ugyanilyen siker vár most A 64-es betegnaplóra is. A Q-ügyosztály filmjei közül 2013-ban a Nyomtalanult és 2014-ben a Fácángyilkosokat még Mikkel Norgaard rendezte, de a 2016-ban mozikba került Palackpostát már Hans Petter Moland jegyzi, és ez a rendezőváltás egyben a sorozat vizuális megújulását is eredményezte. Adler-Olsen még további három regénye – a Hajtóvadászat, A Határtalanul és a Szelfik – vár még megfilmesítésre, és az eddigi kötetek mozisikerét tekintve nem kétséges, hogy ezekre sem kell sokáig várnunk.

Első hallásra a Q-ügyosztály működése egészen hiábavalónak tűnik: az elmúlt húsz év lezáratlan, porosodó ügyeinek rendszerezése és ellenőrzése a feladatuk. Épp ezért amolyan rendőrségen belüli „elfekvőnek” gondolnánk, ám a két nyomozó által évtizedek múltán feltárt izgalmas bűnügyek ellentmondanak ennek. Az eddig elkészült négy Q-ügyosztály filmben egyedi bűneseteket ismerhetünk meg, ami mégis összeköti őket, az arrogáns és elviselhetetlen Carl Mørck (Nikolaj Lie Kaas) és a hívő muszlim Assad (Fares Fares) nyomozópáros különleges ügyekben folytatott – személyes konfliktusokkal fűszerezett – felderítő munkája.

A sorozat sikere nagyban köthető a mind a négy film forgatókönyvét író Nikolaj Arcel munkájához, aki az elviselhetetlenül arrogáns, kiégett Mørck és a két lábbal a földön járó, derűs Assad párossal olyan karaktereket épített, akik összjátékukkal már önmagukban is elviszik a sztorit. Az előző filmekhez képest újdonság, hogy Assad épp egy másik ügyosztályra kerül át más munkakörbe, s az utolsó „búcsú” hetük nem sikeredik éppen feszültségmentesre, mivel a szokásosnál is kibírhatatlanabb Carl Mørck már nagyon lerázná a társát. Ám úgy tűnik, ennek mégsem jött még el az ideje, mert teljes intenzitással kell belevetniük magukat egy rendkívül különös ügybe.

Míg az előző két Q-ügyosztály filmet valamiféle „társas” bűncselekmény jellemezte, egy-egy tágabb közösségből eltűnt vagy legyilkolt testvérpárral a középpontjában,

addig a Christoffer Boe rendezte A 64-es betegnapló magányos bosszútörténet.

A bonyolult fordulatokkal is élő film elképesztően morbid alaphelyzetből indít: egy koppenhágai ódon ház befalazott helyiségében az építőmunkások három mumifikálódott holttestre bukkannak. A borzalmas kínpózban mumifikálódott alakok egy asztalt ülnek körbe, s egy üresen maradt szék arra utal, hogy ott vártak még valakire.

Mørck és Assad nyomozása a Koppenhágához közeli kis Sprogø szigetére vezet, ahol csak néhány évtizede zárt be az egykor különös titkokat rejtő női kórház. A két idősíkon játszódó, egyszerű felépítésű, de az elképesztő alaphelyzetből és az izgalmas cselekményszövésből adódóan igen hatásosan működő történet napjaink ködös Koppenhágája mellett megidézi az ’50-es évek fojtott légkörét, amikor még más erkölcsi törvények uralkodtak Dániában. Súlyos bűnnek számított lányként teherbe esni, s miként a társadalmilag problémás nőket, az így megesett lányokat is gyakran elűzte a család – ennek volt rettegett befogadó helyszíne a Sprogø szigetén működő intézmény. Jussi Adler-Olsen édesapja neves pszichiáterként praktizált Dánia pszichiátriai intézeteiben, így fia – aki később orvosi tanulmányokat is folytatott – már fiatalon, belülről is alaposan megtapasztalhatta ezeket a sötét, nyomasztó helyeket. Nem csoda hát, ha mellbevágó drámaisággal volt képes megjeleníteni ezt a világtól elzárt lélekbörtönt,

melynek plasztikus ábrázolásában Jacob Møller operatőrnek is nagy szerepe van.

A 64-es betegnapló kórházának eugenikát magáénak valló igazgatója, Curt Wad (Anders Hore/Elliot Crasset Hove) az ’50-es években, hatalmából eredően sterilizálásokkal tevőlegesen is tesz a társadalom „megtisztulásáért”. A visszafogott tempójú, de váratlan akciókkal is dúsított, alapvetően azonban a tettes utáni nyomozás menetére fókuszáló történet ebbe a súlyos társadalmi kontextusba helyeződik. Már az ’50-es évek Dániájában is döbbenetesen hatnak ezek az „országtisztító” nézetek, ám a film legmegrázóbb üzenete: a történeti kontinuitás. Napjaink Koppenhágájának egyik elit kórházát az időközben megvénült Curt Wad vezeti – s intézményét teherbe esett, gyanútlan bevándorló lányok is sorban felkeresik.

Az erős atmoszférájú filmet természetesen most is a Mørck–Assad páros viszi a hátán. Mellettük most is kiváló alakítást nyújt a vagány és cserfes Rose szerepében Johanne Louise Schmidt, aki még komoly veszélybe is keveredik a történet során. Ők hárman adják a film sava-borsát. Ám az eddigiekhez képest újdonság, hogy a sündisznóhoz hasonlatos Mørck, aki legszívesebben a tüskéire tűzné az egész világot, végre megvillantja egy másik oldalát is. Mindenképpen szót érdemel a történet középpontjában álló fiatal lány, Nete karaktere is, aki mind fiatal (Fanny Bornedal), mind öregkori (Birthe Neumann) alakjában szerethető lény, bárhogy is alakuljanak körülötte a dolgok.

A fentieket elnézve nem csoda, hogy A 64-es betegnapló minden idők legnagyobb bevételét elért dán mozibemutatója lett hazájában. Ezt a sötét és nyugtalanító filmet nem könnyű érzelmileg megélni, de számos olyan, napjaink problémáját tükröző üzenetet is hordoz, amiért érdemes végigizgulni. S emellett még kriminek sem akármilyen!

Argejó Éva

Argejó Éva szociológiát és filozófiát tanult az ELTE-n, a Magyar Televízió kulturális műsorának (Múzsa) szerkesztője volt, jelenleg az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa. Specializációja a társadalmi dráma, a sci-fi, a fantasy és a thriller.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com