Érdekes módon rövid időn belül két fekete sportlegenda is filmet kapott. De amíg a brazil futballsztár, Pelé történetét nem filmesítették meg tisztességesen, addig a futó Jesse Owens 1936-os olimpiai kálváriáját már vállalhatóan adaptálták mozgóképre. A fekete egyenjogúság és az olimpiai eszme közös történelme talán Berlinből indult, és ma már sikerrel zárult. Ennek állít emléket Stephen Hopkins alkotása, a Race – A legendák ideje.
Nemcsak a megvalósítás minősége az egyetlen különbség a Pelé és a Race – A legendák ideje című filmek között. Már maga a cím is telitalálat, hiszen a race egyszerre jelent angolul fajt és versenyt is. Az általában tűzzel-vassal irtandó forgalmazói gyakorlat, hogy az eredeti cím után egy semmitmondó magyar kiegészítés is kerüljön, ezúttal valahogy érthető. Ráadásul amíg a fociról szóló film központjában maga a címszereplő van, addig itt – legyen bármekkora legenda – sokkal fontosabb a személy mögötti háttér.
Mert mégis mi történt az 1930-as évek Egyesült Államokjában? Nagyjából az, amit eddig is tudtunk: szegény fekete családból származó fiúnak kevés felemelkedési lehetősége van, de a sport mindenképpen ezek közé tartozik. Az egyetem jómódú fehér tagjai azonban ezt kétségbe vonják. „A niggerek várjanak a sorukra!” – mondja ki a verdiktet a helyi amerikai futballcsapat nagyszájúja. Hosszú az út innen a teljes megdicsőülésig, de eljött, és ez talán a film legfontosabb üzenete.
Ez a fajta faji frusztráció húzódik meg leginkább Jesse Owens motivációjában. Éppen az 1936-os berlini olimpia találja pályája csúcsán, komoly dilemmát adva neki, de a sportesemény teremti meg annak a lehetőségét is, hogy a fekete egyenjogúság első igazi élharcosa legyen. A dilemma nem csak az övé: a tomboló és egyre durvább formát öltő hitleri Németország ellen az amerikai sportdiplomácia bojkottra készül. Komoly játékidőt szentel a film annak, hogy ki tudja fejteni az örök kérdést: a teljes elhatárolódás segít-e vagy a pozitív beavatkozás? Ebben az esetben a bojkott vagy az olimpiai eszme hangsúlyozása a megfelelő erkölcsi lépés? Az Amerikai Olimpiai Bizottság az utóbbit választotta, sportolói ott voltak a náci Németország nagyságát hirdető olimpián, bár Berlin igyekezett a kollaboráció gyanúját rájuk vetni a háború előtti, puskaporos hordóhoz hasonlító közhangulatban.
A politikai háttér másik fele pedig a feketék egyenjogúságának kérdése. Jesse Owens szerepe azért volt megkérdőjelezhetetlen, mert
környezetének viselkedésére nem beletörődéssel, hanem daccal reagált, és a politikai és társadalmi szembeszél ellenére vált sporttörténelmi jelentőségű nagysággá.
Egy olimpián 4 győzelmet addig senkinek nem sikerült elérnie, ráadásul világcsúcsa sokáig fennmaradt. A mai napig az amerikai sportélet egyik legnagyobb alakja. Mindezeknél azonban fontosabb társadalmi szerepe. Az 1968-as mexikóvárosi olimpia fekete erődemonstrációja talán létre sem jöhetett volna nélküle – igaz, az öklüket a dobogón magasba emelő, tiltakozó amerikai sprinterek Owensnél komolyabb megtorlást is kaptak. Jesse Owens és mexikóvárosi társai mai szemmel a fajok közötti igazi egyenlőséget hozták el a sport világába.
Az eddig inkább sorozatokat (24, Gátlástalanok) és B kategóriás popcorn mozikat (Ragadozó 2.) gyártó Stephen Hopkins tehát vállalható terméket tett le az asztalra, aminek legjobb és legrosszabb tulajdonsága egyben nem kiemelkedő volta. Kicsit mintha sok irányba szeretne elindulni; egyszerre akarja bemutatni a sportolói nagyságot, a történelmi hátteret, a ’30-as évek déli államait, a fekete egyenjogúság – illetve hiányának – kérdését. És tisztes biopichez méltó módon ezeket a patronokat felbontja és elpufogtatja, de éppen ez vezeti oda, hogy nem tud igazán nagy film lenni. Amire Jesse Owens képes volt az atlétikában, arra nem képes a Race a sportolói életutakat bemutató filmek között.
