Marie Curie többet érdemel egy unalmas propagandafilmnél: a Radioactive arra példa, hogyan ne gyártsunk tudománytörténeti életrajzot.
Három lenyűgöző nő köré összpontosul a Radioactive. A téma: Marie Curie, a radioaktivitás korai kutatásának úttörője, két elem felfedezője, a tudományos intézményrendszer egyik első nagy női úttörője. A rendező: Marjane Satrapi, a nagyszerű Persepolis képregény és film alkotója, iráni származású művész. A főszereplő: Rosamund Pike, aki most is bizonyítja kiemelkedő színészi képességeit (már amennyire a film engedi).
A Radioactive mindegyikükkel igazságtalan. Egyenetlen, didaktikus, olykor hazug, és végig unalmas jelenetsorozatba sűríti Curie sokkal jobb feldolgozásra érdemes életét; kétségeket ébreszt Satrapi máskülönben bizonyított rendezői képességei iránt; és elpazarolja Rosamund Pike tehetségét.
A Radioactive alapvetően egy konzervatív szerkezetű, lineáris életút, olykor múlt- és jövőbeli bevágásokkal. Curie élete szép folyamatosan halad benne előre. És ennek nem így kellene lennie. Marie Curie valóságos élete tele volt olyan csúcs- és mélypontokkal, amik önmagukban elbírnának egész filmeket. Két Nobel-díj! Ezrek megmentése a világháborúban! Harc a merev intézményekkel! És a tragédiák: szegény férjének sorsa és saját végzetes, a tudomány szolgálatában szerzett betegsége. Satrapi filmje azonban lohol az egyik érzelmi csúcspontról a másikra; lazán összefűzött jelenetekben összegzi az épp fontos eseményeket és huss, már ott sem vagyunk. (Hasonló volt a problémája a norvég Amundsen filmnek is nemrég.)
Pedig az önmagukban sodró erejű jelenetek többre lennének hivatottak, ha létezne köztük értelmes összetartó struktúra. Satrapi rendezői erőssége (legalábbis ebben a filmben) itt rejlik: jelenetet egész jól tud rendezni, és még a váratlan lezárásokat is képes jelentőségteljes módon kivitelezni.
De az önmagukban kiváló jelenetek sora nem áll össze folyékony filmmé.
És az sem segít az egyre dominánsabb unalmon, hogy Satrapi rendszeresen megszakítja Curie életét a jövőbe mutató propaganda-epizódokkal.
Micsoda propaganda-epizódokkal…! Pierre Curie a Nobel-díj dicsőségének teljében épp attól óvja hallgatóságát, nehogy a radioaktivitás valaha „bűnözők kezébe kerüljön,” és akkor bevágja Satrapi az Enola Gay küldetését Hirosima fölött, és még közibé az ártatlan, mosolygós, napfényben fürdő, a gyerkőcök szaladgálását figyelő japánokat… A hirosimai utcakép az egész Radioactive legnaposabbra fényelt, legvidámabb jelenete és legotrombább hazugsága; jó példája annak, hogyan válhat még egy jó szándékú rendezői törekvés is durva hamisítássá, ha az akármilyen ideológiát túlzásba viszi.
A film egyéb módszerei hasonlóan fakezűek; Satrapi leginkább kimondatja a dolgokat ahelyett, hogy megmutatná.
Curie-nek nem lehetett könnyű nőként az abszolút patriarchális 19. század végi társadalomban, de ebből – például – a film vajmi keveset érzékeltet: ugyanazok a szakállas arcok lenéző modorban közölnek a főszereplővel néhány alapvetően értelmes ellenvetést (például „ha az én laboratóriumomban dolgozik, akkor alkalmazkodnia is kell, nem követelőzhet állandóan”); ezen kellene felháborodnunk, de inkább Curie lánya mondja bele a kamerába jóval később, hogy „anya, nem lehetett könnyű dolgod nőként.”
Rosamund Pike főszerepe mégis figyelemre méltó, mivel remek színészi eszköztárát a film finomítására használja. „You are impossibly dramatic” – közlik vele a film 5. percében és ő csak mosolyog, mivelhogy Satrapi láthatóan erre a vonásra szerette volna felépíteni a karaktert, a dramatikus viselkedésre – de Spike szerencsére finomabb eszközökkel is képes hatást elérni, és nem hajlandó elvinni szerepét az abszurditásig.
Muszáj vagyok idézni magamat egy nem sokkal régebbi, hasonlóan tudománytörténeti film kritikájából (The Current War), mert bizonyos dolgokat nincs értelme kétszer és másként megfogalmazni:
cudar nehéz tudománytörténetet vászonra vinni;
mostanában se a Hawking életét feldolgozó A mindenség elmélete, se a Turinget bemutató Kódjátszma, se a Ramanujan tragédiájáról szóló Az ember, aki ismerte a végtelent, se a norvég Amundsen nem sikerült igazán átütőre. A próbálkozás újra és újra lesújtó átka az, hogy a széles közönségtől nem várható el a lelkesedés a fekete lyukak teóriájáért, a kódelméletért, a tudás iránti önfeláldozásért, a korai kapitalizmusban túlélni próbáló fenegyerek feltalálók teoretikus ellentéteiért – vagy itt épp a radioaktivitás területének egyébként nagyon is izgalmas korai felfedezéseiért.
Nem; vászonra sajnos intellektuális helyett érzelmi dráma kell, tehát íme a teátrális Curie és az érzelmi csúcspontokra felhúzott, jelenetenként vagdalkozó szerkesztés.
Pedig amikor tudományt magyaráz a film, akkor éled fel igazán. Amikor Satrapi hajlandó törődni Curie életének szenvedélyével, a tudománnyal, akkor érezhető a Radioactive mélyén megbúvó alkotói csodálat, a szív és a lelkesedés. Kár, hogy az őszinte alkotói szándék propagandában testesült meg végül egy okosabb, de ennek árán kevésbé drámai és kevésbé odamondogató film helyett.
