Kritika

Peter Jacksonnak nincs ki a négy kereke – Ragadozó városok

Az új-zélandi hobbit, Peter Jackson továbbra is a következő Gyűrűk Urát igyekszik tető alá hozni. Ezúttal monumentális kerekeken gurult volna végig a siker útján, de a Ragadozó városok maximum annak lehet érdekes, aki kíváncsi, hogy mi történik A Gyűrűk Ura készítőinek fejében, miközben beszívva Mad Maxet néznek.

Pedig az út a halhatatlan rendezők csarnokához már ki volt kövezve Peter Jackson előtt, aki a trash-horror referenciáival valahogy megkapta Hollywood legmenőbb produkciójának rendezői székét, a többi pedig már történelem. Habár a Hullajó és az Ízlésficam atyja, A Gyűrűk Ura-trilógiával minden idők második legfontosabb film franchise-ának alapköveit fektette le a Warner holdudvarában, a bravúrt azóta is csak alulról súrolja. Nemcsak a dollármilliárdok és az Oscar-díjak kerülik, de immár a koherens történetvezetés, a sziporkázó látványvilág vagy a kreatív fantasy-elemek is ritkaságszámba mennek a Jackson-mozikban.

A Ragadozó városok egy olyan posztapokaliptikus világba kalauzol el minket, ahol a Föld minden városa hatalmas kerekeken szeli a glóbuszt, és folyamatosan vad csatákat vívnak egymással. A guruló monstrumok a történet szerint olyan ezer év múlva pöfögik körbe a bolygót, ami egy folyamatos nyersanyaghiány végett nyögő társadalomban enyhén szólva luxusnak tűnik, de hát a Mad Max óta tudjuk, hogy sokkal egzotikusabb a világvége, ha közben a menetszél belekap a hajadba.

A Monster Truck elven döcögő városok világával kissé ironikus módon az a legnagyobb baj, hogy nem áll stabil alapokon.

A sztori tétován csapong– a ráció béklyóival mit sem törődve – a fantasy, a sci-fi és a katasztrófafilmes klisék között, mialatt a saját, lazán összetákolt szabályaihoz sem következetes. A legtöbb hollywoodi klasszikus ígéretét, alapvetését biztos sok cinikus producer mosolyogta meg, mire örökzölddé érett, de annak semmi értelme nincsen, hogy miután a Föld erőforrásai kiapadtak, válasz gyanánt kerekeket hegesztünk a városokhoz. A koncepció hanyagul lett összerántva, így az egész inkább komikus, mint epikus. Nem egy olajozott szerkezet, ami a film alapjául szolgáló Philip Reeve regény beható ismerete nélkül kifejezetten átgondolatlannak hat.

Sajnos a karakterek felvezetése sem volt gördülékenyebb. A naiv, tehetséges átlagember, aki hirtelen a világrengető események forgatagába kerül, a manipulatív, nyilvánvalóan gonosz figura, aki mindenkit megtéveszt, a nagyszerű, kiválasztott hős, aki visszatér, hogy beteljesítse sorsát, a gizda, titokzatos mellékszereplő, aki a cselekmény egy szorult pillanatában betoppan, egytől-egyig olyan fáradt toposzok, amiktől szétfolyik az ember arca a tenyerében. Szégyenteljesen lusta a karakterek, a konfliktusok, a világ felépítése és úgy összességében a forgatókönyv, amit három olyan filmesből álló írógárda csapott össze Peter Jackson, Fran Walsh és Philippa Boyens személyében, akiknek több Oscar-díja van, mint ahány dollárt a Ragadozó városok eddig a konyhára hozott.

A rendezői székbe azonban a legendás Peter Jackson helyett az első filmes Christian Rivers foglalt helyet, aki korábban storyboardrajzolóként működött közre Peter Jackson filmjeiben, majd a vizuális effekten dolgozó csapat tagjaként és rendezőasszisztensként dolgozott az új-zélandi direktor munkáin. Rivers ugyan tagadhatatlanul ért ahhoz, hogyan néznek ki jól a nagyvásznon a megalomán akciószekvenciák, a steampunk stílusú látványvilág bántóan sótlanra sikeredett. Nem érzünk késztetést arra, hogy az univerzum újabb szegleteit tárják fel előttünk. A szerkezetek nagy részét amúgy valamiféle gőzalapú technológia működteti, így az összkép sokkal inkább emlékezetet egy alternatív ipari forradalom következményeit taglaló sci-fire.

Nehéz militáns hévvel szidalmazni a Ragadozó városokat. Persze véletlenül sem azért, mert ne lenne elég szar film ahhoz, hogy szabadjára engedhessük fortyogó haragunkat, csupán olyan jellegtelen, személytelen és unalmas, hogy annyi indulatot sem képes előcsalogatni, hogy legalább rendesen haragudni lehessen rá. A végtelennek tűnő, valójában bő kétórás játékidő alatt a legizgalmasabb vizuális inger a szemem sarkában zöldülő vészkijárat jelző volt, ami kitartóan ösztönzött a menekülésre. A Ragadozó városok egy eszméletlenül fapados film, amire nem feltétlenül fatális hiba beszédülni, de Jackson-őrült legyen a talpán, aki ajánlani tudja megtekintésre.

Papp Atilla

Papp Atilla

Papp Atilla a Budapesti Corvinus Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett, 2018 óta tagja a Filmtekercsnek. Akut celluloidfüggő, a százmilliós blockbustertől a filléres kísérleti filmig minden érdekli.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..