Kritika

Régi film – Zodiákus

David Fincher nem normális – kiáltott fel a világ a Hetedik után, és örvendezett. A Harcosok klubja után világos volt: igen, pont ilyen filmet kell készítenie egy zakkant géniusznak. Erre itt a Zodiákus, és kiderül, amit sose hittünk volna: Fincher mégis rendben van. Most szomorúan nézünk magunk elé.

Sorozatgyilkosból a vásznon szinte több akad, mint az életben. Van őrült sorozatgyilkos, józan és számító sorozatgyilkos, vallási megszállott sorozatgyilkos, aljas sorozatgyilkos és übermensch sorozatgyilkos, és egészen biztosan létezik hupikék vagy pepita sorozatgyilkos is, csak azt a filmet még nem láttam. Aztán arról is nagydoktori dolgozatot lehetne írni, hogy inkább a filmek veszik alapul a valódi tetteseket, vagy őket inspirálja a számtalan film – végül is kiben nem merült még fel a gondolat, vajon őt elkapnák-e?

Minden filmes idők egyik legjobb sorozatgyilkosos moziját éppen David Fincher alkotta meg: a Hetedik zseniális volt és gyomorforgató fizikailag-lelkileg. Aki látta, biztos lehetett benne, hogy a rendező ugyan nem normális, ám nekünk ez nagyon is jó. Nagyon jó, mert kell az a kis őrület ahhoz, hogy valaki újat mutathasson fel sorozatgyilkos-fronton. David Fincher azonban a jelek szerint többé nem így gondolja. A Zodiákussal visszatért a Hetedik témájához, ám egy teljesen szokványos és szabályos film formájában.

„Zodiákus” a hetvenes évek hírhedt gyilkosa volt. Rejtjeles leveleket küldött a rendőrséghez és az újságokhoz, telefonon is jelentkezett – élvezettel játszott az őt keresőkkel, használható nyomot azonban nem hagyott hátra, így kilétére sosem derült fény. Legkitartóbb üldözője végül egy újságíró – illetve rajzoló – lett; az ő bestsellerré vált könyve alapján készült a film.

A Zodiákus az eseményeket a maguk rendjében az elején kezdi és a végén fejezi be. Az első levéltől a filmet lezáró feliratokig tartja az időrendet és a szereplők szűk körét. Öt percnyi jelenet, majd a felirat: „két hónap múlva” – és már tovább is léptünk. A sok „két hónap múlva” vagy „egy év múlva” között pedig csak villanásokat látunk a szereplők életéből: egy randevú, majd a következő pillanatban a lány már feleség. Ugyanez a rend jellemzi a film hatást keltő eszközeit is. Egy magányos párocskára éjjel, a sötétben rávilágít egy autó reflektora – sejtjük-e, ki ül az autóban? Egy titkárnő felbontja a szerkesztőségbe érkező levelet, és szórakozottan fogdossa a benne érkezett ragacsos rongydarabot – sejtjük-e, mitől ragacsos, és mit hallunk, amikor hirtelen a kinti térre vált a kamera?

A Zodiákus olyan, mintha nem csak a múltban játszódna, de akkor is készült volna. Régies, izgalmat csak módjával tartogató sztori, kevés furfang, nyugodtan zajló élettörténetek. A gyilkos ugyan öldököl a háttérben, de hangsúly az előtér szereplõin van: a vadászok lassú változásán, sorsuk alakulásán, egymás után felbukkanó és elsüllyedő elméleteiken. Számtalanszor állnak a siker kapujában, a kapu mégis zárva marad, és erre ki-ki a maga módján reagál: alkoholistává züllik, megcsömörlik vagy éppen megszállottja lesz a rejtélynek.

Egy ennyire a szereplőkre koncentráló film természetesen azon áll vagy bukik, hogy miként alakítanak a színészek. Fincher remekül válaszotta ki őket: Robert Downey Jr., az újságíró és Mark Ruffalo, a nyomozó kiválóak, a legnagyszerűbb játék viszont Jake Gyllenhaalé. Amilyen tökéllyel alakította a Donnie Darko zavart kamaszát, azzal a beleéléssel hozza most a középszerű, örök vesztes típust, akinek csak egy megszállottság ad igazi életet. Gyllanhaal kétségtelenül generációjának egyik legnagyobb tehetsége.

Kíváncsi vagyok, miért készítette el Fincher ezt a filmet. Vajon a beskatulyázást akarta elkerülni? Lehet, hiszen a lázadó zseni alakja is csak egy skatulya. Most megmutatta, hogy tud ő jó filmet rendezni a hagyományos eszköztárral is – de örüljön-e ennek a néző? Magam úgy vélem, jobban jártunk volna, ha Fincher marad a szerepében és inkább kijön egy ütős alkotással.

Saját magának rendezte ezt a filmet Fincher, nem nekünk – jó film ugyan, de ennél többet várunk tőle. Azt hiszem, megnézem ezután ötödjére is a Harcosok klubját, vigaszként. A Zodiákust viszont kétszer sem fogom.

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek. A Tárca rovatot vezeti. havasmezoi@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..