Kritika

Ne dugjátok otthonba az időseket! – Relic

A Relic le sem tagadhatná, hogy az újhullámos horrorok közé tartozik: a szörnyűségeket már előre felvállaltan a demencia manifesztációjaként hirdeti. De a Relicben szerencsére jóval több van ennél.

Az emberi emlékezet jellegzetes, torzító-átalakító működése kiapaszthatatlan lehetőséget nyújt a bravúros narratívák és a képi kifejezésmód számára. Nem csoda, hogy rengeteg klasszikus és kortárs film épül direkt vagy kevésbé direkt módon a visszaemlékezésre, az elmesélésre. Meg lehet mutatni ugyanazt az eseményt több nézőpontból, más és más karakterek felfogásmódjában. Vagy lehet barangolni az időben, újrajárni és újraélni a fiatalság helyszíneit és élményeit. De lehet küzdeni az emléknyomok elhalványodása ellen is, hogy megmaradjon valami fontos a múltból. Az emlékek képi ábrázolása látványos és meghökkentő vizuális élményt tud nyújtani. A Relic szintén az emlékezésről szól, viszont egyáltalán nem az emlékeken keresztül.

Hogy ez hogyan lehetséges? Úgy, hogy

végig a jelenben maradunk, de valami kimondhatatlan titok képében mégis bekúszik a múlt és a már elfelejtett.

A Relic három generáció nőtagjainak kamaradrámája: anya (Emily Mortimer) és lánya (Bella Heathcote) a nagymama (Robyn Nevin) házában tölt pár hetet, mivel az egyedül élő, demens, idős hölgy hajlamos napokra elkóborolni a közeli erdőben. A házban aztán egyre furcsább, megmagyarázhatatlan dolgok történnek, amivel mindenki próbál úgy-ahogy kezdeni valamit. Ahogy a három nő közötti interakciók kibomlanak, úgy sejlenek fel a háttérben a sorsszerű mintázatok és az idő múlásának könyörtelen törvényei.

Éppen a sejtetésben, a hangulat megteremtésében, a zsigeri hatás kiváltásában erős a Relic. Nem igazán fejti ki – fogalmakkal megragadhatóan – az állításait, inkább egy mindannyiunkat érintő (és nyomasztó) megérzést hangsúlyoz, tesz egyértelművé. Ebből már sejthető, hogy a Relic is a szerzői horror filmes áramlatát erősíti, vagyis itt a hagyományos rémisztgetések helyett sokkal hangsúlyosabb szerepet kap az alkotói szándék és értelmezés.

A Relicben az elsőfilmes ausztrál rendező, Natalie Erika James (Jennifer Kent utódaként) „elmélkedik” elmúlásról, halálról és az emlékek, az emlékezés szerepéről, de ezt olyan vérfagyasztó módon teszi, hogy

a néző közben garantáltan hátra-hátrapillant a háta mögé, hátha ott jelenik meg az a valami, amit a képernyőn hiába vár rettegve.

Ehhez a hatáshoz elég egy idősödő, fokozatosan dementálódó nagymama, akinek a memóriadeficitjével párhuzamosan a személyisége is eltorzul. Elfelejteni az emlékeidet, elfelejteni a gyermeked, az unokád arcát, elfelejteni, hogy ki is vagy valójában – nincs ennél rettenetesebb. Mintha a megsemmisülés előtt a halál még szórakozni akarna veled: még életedben megmutatja, milyen elevenen elenyészni. Ennél tényleg jobb a rák is.

A film egy jelenetében a nagymama a szájába tömi és megeszi a vidám emlékeket őrző, családi album fényképeit. Így akarja magáévá tenni azt, ami fokozatosan szétporlik az elméjében. Mintha a fénykép realitással való kapcsolata képes lenne újra belétáplálni az elvesztett múlt elevenségét és életteliségét. Helyette marad a színek, formák és érzések nélküli negatív. Az emlékek káoszában való eltévedés képi megjelenítése helyett a recsegő zörejek és feszülő húrok nyikorgása jelzi az éppen összedőlni készülő emléképítmény imbolygását, amit a ház falai mögött feltáruló, titkos folyosók vizuálisan is visszhangoznak.

De a Relic túlmegy azon, hogy a demenciáról szóló allegória legyen, a film zárlata már sokkal általánosabb, egzisztenciális kérdések felé nyit. Itt válik egyértelművé a családi szetting is, a generációkon átívelő, több felmenőt érintő, mentális leépülés története az öregedés és halál általános történetévé válik. Az Örökséget idéző gondolatiság köszön vissza a családi halmozódás, az átöröklés és a sorsszerű összefonódás jelentőségének hangsúlyozásában, de nem ez az, ami a fiatalabb generációkat is az anyák sorsára predesztinálja. Magáról az emberi fajról van szó, amikor arról beszélünk, hogy bár mindenkit utolér az enyészet, megőrzünk valamit az előttünk jártak életéből, hogy tovább viszünk magunkban valamit belőlük, amit aztán mi is tovább tudunk adni az utánunk következőknek.

A Relic erről az oldalról az emberiség kíméletlen, de törvényszerű haláltáncának szimbóluma.

A film címe ereklyét jelent, ereklyeként pedig szentek fennmaradt testrésze is funkcionálhat. Az idősödés fokozatosan leépíti a szervezetet, elöregszik a bőr, kihullanak a hajszálak. A vedléshez hasonlító folyamat az átalakulás, a reményteli újjászületés jelképe, de egyben feltárja a felszín alatti rétegek univerzális jellegét is. A rothadás sötét foltjai az idősebbekről szépen lassan a fiatalabbakra kúsznak; előbb vagy utóbb már senki nem áll közted és a halál között. Hiszen végeredményben mindannyian csak üszkös csont és korom vagyunk.

Avatar

Fazekas Balázs

Fazekas Balázs pszichológus, újságíróként specializációja a filmek és a lélektan kapcsolódási pontjai, a pszichológiai jelenségek, elméletek filmes megjelenése, a művek mélylélektani-szimbolikus értelmezései.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya