Kritika

Ember vagy, szörny? – Rémálmok sikátora

Vannak azok a filmek, amikre az ártatlan járókelő prekoncepciók és alkotói pálya vagy név ismeretének hiányában rácsodálkozik; a hétszázát neki, micsoda film! Ellenben, ha tudja ki fia-borja, jelen esetben Guillermo del Toróé, már kiegészíti; de lehetne jobb is. 


Hirdetés

Vurstlisok közt talál menedéket a lelke és környezete vihara elől igyekvő Stan (Bradley Cooper). Sötét a múltja, de fényes jövő csillan szeme előtt, mikor végre felismeri, mi a benne rejlő tálentum. Rövid időn belül a svindlik mesterévé képzi magát a vándorcirkusz vezetője, Clem (Willem Dafoe) és a züllött mentalista, Pete (David Strathairn) mentorálásában. Jövőjét az áramnyelő műsoránál többre hivatott Molly (Rooney Mara) oldalán hiszi, a nagyvárosi fényáradatban. Sikeres a mentalista-attrakciójuk, azonban a ködös cél vezérelte pszichológus, Dr. Ritter (Cate Blanchett) ráébreszti a fiút, hogy nem lakik Isten metropoliszban, hiába hazudja azt rászedett kuncsaftjainak. 

Érezhető egy különös visszásság a Rémálmok sikátorában – roppant feszült, de fájóan izgalommentes, erre pedig maga Guillermo hívja fel a figyelmet. 

Cooper határozott és precíz érzelmekkel tölti meg az apjával való viszontagságos kapcsolatától mételyezett hullócsillagot. Rögtön a nyitányban lángba borul a ház, ami beteg apja halálos ágyának porhüvelye lett. E lángok később vissza-visszatérnek álomképek formájában, mi pedig egyre több és egyre direktebb információt tudunk meg kettejük viszonyáról. Anélkül, hogy elárulnám a nagy csavart, beszéljünk a fogalomról. 

A Harcosok klubja bír az egyik legjobban működő plot twisttel (hangsúlyos, hogy nem a legváratlanabbal), amely a végkifejlethez közeledve már szinte kínosan egyértelmű, a filmformanyelvi és a konkrét verbális eszközökkel való manipuláció azonban teljesen megvezeti az agyunkat. A foreshadow, vagyis előrevetítés eszköze egy bevillanó képkockától egy konkrétan megállított kép alánarrálásáig terjed Fincher filmjében, ám az extravagáns mesélési mód olyannyira a film szerves része, hogy a varázslat nem tűnik többnek bravúroskodásnál.

Del Toro munkásságának ereje és célja soha nem a nézők megvezetése volt. Így egy erős, de szinte már el is várt helyzetben tudjuk meg Stan drámájának valódi arcát, amitől a rendező valamiért mégis döbbenetet vár a fináléban. 

Guillermo egy nyilatkozatában Jézus és Oidipusz király történetéhez hasonlította a Rémálmok sikátorát. Nem nézzük úgy a Messiás történetét, hogy közben arra számítunk, nem feszítik keresztre, és arra sem teszünk fogadást, hogy Szophoklész hőse nem fekszik össze a saját anyjával. Ezek a történetek jól ismertek, kőbe vésettek, pontosan tudjuk már mi fog történni. Ebben az interjúban azonban nem a fentebbi csavarról beszélt, hanem a tényleges narratíváról. Ha úgy tetszik, ez egy gengszterfilm, amelynek műfaji velejárója a Stanhez hasonló svindlerek elkerülhetetlen bukása. Ismerjük a műfaj toposzait, azonban a direktor által említett történetekkel kapcsolatosan nem szabad elfeledni, hogy hiába ismert történetek, azoknak is van egy első olvasata, első befogadói élménye, még ha a keretrendszer ismert is, az újdonság erejével hat, és hatnia kell.

Nyílt lapokkal játszik a direktor, olyannyira, hogy bármit beleláthatunk, mint jósnő a tarotba. 

Nemcsak a történet mellőzi a meglepetésfaktort, szereplői, akárcsak azok társadalmi szerepük, motivációmentesek. Hiszen mi célja lehet egy vurstlisnak a szórakoztatáson kívül? Élnek egyik napról a másikra a létminimumközeli egzisztenciájukban, de kitörni senki sem akar, de még csak társadalmi megbecsülést sem várnak el, mint mondjuk A legnagyobb showman társulata, bár nincsenek is kirekesztve. A film második fele a nyüzsgő városi elit életébe kalauzol minket, és itt sem sokkal másabb a helyzet, de legalább vannak elvesztett szeretteiket gyászoló pénzemberek, akiket Stan kiforgathat a vagyonából, az ebben segédkező klasszikus femme fatale pedig szintén csak a funkcióját látja el. 

Ez eddig egy 1939-ben játszódó Szemfényvesztők-prequelnek tűnik, sokszor látott fordított királydrámának, amiben kizárólag Cooper karaktere bír éles kontúrral, amiből a színezés olykor kifut, átlóg a közegébe. És bár egy 1946-ben megjelent noir-regényen alapszik, melyből ’47-ben már készült mozgóképes adaptáció, mégis, egy remekül összerakott „deltorós” film a Rémálmok sikátora

Mert mi a mexikói mester mércéje?

Bivalyerős atmoszféra, lüktető feszültség, pengeéles fény-árnyék, lélegző díszlet és kosztümök. Bármelyik releváns Oscar-díjat megkapja (esetleg mindet), egy fanyalgó szavam se lesz. A nyers brutalitás és a művészi esztétika adekvát kapcsolata, a Bíborhegy legjobb pillanatait idézi, a harmadik felvonásban pedig fúzióra lép az első etap dark fantasy-jellege a második noir-mivoltával. Sőt, egy póktestű mutatványoslány a groteszk, egy gyilkos mama a fekete, a rendező imádott arcroncsoló fétise pedig a gore humor csúcspontjai, vagyis van itt minden, mi szem-szájnak ingere – már akinek. 

Eddigi magnum opusán, A faun labirintusán kívül minden filmje megosztó lett a direktornak, talán nem is véletlenül. A Rémálmok sikátora sem fog széleskörű tetszést kiváltani a mozik népéből, azonban egy újabb ékes példája az erényei egy részének, sőt, azoknak talán a legjobb is. 

Ironikus, hogy a természetfeletti jelenleg egyik legmagasabban jegyzett mestere épp egy azt nélkülöző filmbe tud a legtöbbet becsempészni magából.

Központi motívumként jelenik meg például a tarot, amelyet elmondása szerint édesanyja rendszeresen használt. Ez az a jóskártya, amely a stilisztikai eleme annak a Gresham-regénynek, amelynek adaptálása régi szerelemprojekt volt számára. A póktestű asszony szintén túlmutat az 1932-es botrányfilm, a Tod Browning-féle Szörnyszülöttek adta inspiráción; a gyerek Guillermót sokkolta a látvány, amikor meglátott egy ilyen mutatványost. 

Del Toro filmográfiáját egy fő motívum köti össze: az ember, mint szörnyeteg. Évtizedek óta kreál szörnyeket, hogy tételét bizonyíthassa, most megszemélyesíti ezt egy karaktere. A velejéig romlott Clem szó szerint rémlényt farag a kiüresedett, eltévelyedett lelkekből, egy férfiből, aki visszatérve a háborúból, piába folytja józan eszét. Olyan a Rémségek sikátora del Toro számára, mint Tarantinónak a Volt egyszer egy… Hollywood – kivonja magát, mint szerzőt, hogy helyébe az élménygyűjtő cinefil lépjen évtizedes profizmussal és elhivatottsággal egy műfajban, ami számára is új, de régi vágy. 

A Rémálmok sikátora nem a legjobb Guillermo del Toro-film, kissé felszínes karakterei és nem kimondottan izgalmas története miatt. És nem is első alkalommal bizonyítja egy film, hogy lehet középszerű, ha vízió van mögötte, rossz sose lesz belőle. 

Gyenes Dániel

Gyenes Dániel a PPKE kommunikáció szakos, filmen és újságíráson specializált hallgatója. Ha egy filmben egyszerre jelenik meg a misztikum és a társadalomkritika, nála tuti befutó.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!