Vannak azok a filmek, amikre az ártatlan járókelő prekoncepciók és alkotói pálya vagy név ismeretének hiányában rácsodálkozik; a hétszázát neki, micsoda film! Ellenben, ha tudja ki fia-borja, jelen esetben Guillermo del Toróé, már kiegészíti; de lehetne jobb is.
Vurstlisok közt talál menedéket a lelke és környezete vihara elől igyekvő Stan (Bradley Cooper). Sötét a múltja, de fényes jövő csillan szeme előtt, mikor végre felismeri, mi a benne rejlő tálentum. Rövid időn belül a svindlik mesterévé képzi magát a vándorcirkusz vezetője, Clem (Willem Dafoe) és a züllött mentalista, Pete (David Strathairn) mentorálásában. Jövőjét az áramnyelő műsoránál többre hivatott Molly (Rooney Mara) oldalán hiszi, a nagyvárosi fényáradatban. Sikeres a mentalista-attrakciójuk, azonban a ködös cél vezérelte pszichológus, Dr. Ritter (Cate Blanchett) ráébreszti a fiút, hogy nem lakik Isten metropoliszban, hiába hazudja azt rászedett kuncsaftjainak.
Érezhető egy különös visszásság a Rémálmok sikátorában – roppant feszült, de fájóan izgalommentes, erre pedig maga Guillermo hívja fel a figyelmet.
Cooper határozott és precíz érzelmekkel tölti meg az apjával való viszontagságos kapcsolatától mételyezett hullócsillagot. Rögtön a nyitányban lángba borul a ház, ami beteg apja halálos ágyának porhüvelye lett. E lángok később vissza-visszatérnek álomképek formájában, mi pedig egyre több és egyre direktebb információt tudunk meg kettejük viszonyáról. Anélkül, hogy elárulnám a nagy csavart, beszéljünk a fogalomról.
A Harcosok klubja bír az egyik legjobban működő plot twisttel (hangsúlyos, hogy nem a legváratlanabbal), amely a végkifejlethez közeledve már szinte kínosan egyértelmű, a filmformanyelvi és a konkrét verbális eszközökkel való manipuláció azonban teljesen megvezeti az agyunkat. A foreshadow, vagyis előrevetítés eszköze egy bevillanó képkockától egy konkrétan megállított kép alánarrálásáig terjed Fincher filmjében, ám az extravagáns mesélési mód olyannyira a film szerves része, hogy a varázslat nem tűnik többnek bravúroskodásnál.
Del Toro munkásságának ereje és célja soha nem a nézők megvezetése volt. Így egy erős, de szinte már el is várt helyzetben tudjuk meg Stan drámájának valódi arcát, amitől a rendező valamiért mégis döbbenetet vár a fináléban.
Guillermo egy nyilatkozatában Jézus és Oidipusz király történetéhez hasonlította a Rémálmok sikátorát. Nem nézzük úgy a Messiás történetét, hogy közben arra számítunk, nem feszítik keresztre, és arra sem teszünk fogadást, hogy Szophoklész hőse nem fekszik össze a saját anyjával. Ezek a történetek jól ismertek, kőbe vésettek, pontosan tudjuk már mi fog történni. Ebben az interjúban azonban nem a fentebbi csavarról beszélt, hanem a tényleges narratíváról. Ha úgy tetszik, ez egy gengszterfilm, amelynek műfaji velejárója a Stanhez hasonló svindlerek elkerülhetetlen bukása. Ismerjük a műfaj toposzait, azonban a direktor által említett történetekkel kapcsolatosan nem szabad elfeledni, hogy hiába ismert történetek, azoknak is van egy első olvasata, első befogadói élménye, még ha a keretrendszer ismert is, az újdonság erejével hat, és hatnia kell.
Nyílt lapokkal játszik a direktor, olyannyira, hogy bármit beleláthatunk, mint jósnő a tarotba.
Nemcsak a történet mellőzi a meglepetésfaktort, szereplői, akárcsak azok társadalmi szerepük, motivációmentesek. Hiszen mi célja lehet egy vurstlisnak a szórakoztatáson kívül? Élnek egyik napról a másikra a létminimumközeli egzisztenciájukban, de kitörni senki sem akar, de még csak társadalmi megbecsülést sem várnak el, mint mondjuk A legnagyobb showman társulata, bár nincsenek is kirekesztve. A film második fele a nyüzsgő városi elit életébe kalauzol minket, és itt sem sokkal másabb a helyzet, de legalább vannak elvesztett szeretteiket gyászoló pénzemberek, akiket Stan kiforgathat a vagyonából, az ebben segédkező klasszikus femme fatale pedig szintén csak a funkcióját látja el.
Ez eddig egy 1939-ben játszódó Szemfényvesztők-prequelnek tűnik, sokszor látott fordított királydrámának, amiben kizárólag Cooper karaktere bír éles kontúrral, amiből a színezés olykor kifut, átlóg a közegébe. És bár egy 1946-ben megjelent noir-regényen alapszik, melyből ’47-ben már készült mozgóképes adaptáció, mégis, egy remekül összerakott „deltorós” film a Rémálmok sikátora.
Mert mi a mexikói mester mércéje?
Bivalyerős atmoszféra, lüktető feszültség, pengeéles fény-árnyék, lélegző díszlet és kosztümök. Bármelyik releváns Oscar-díjat megkapja (esetleg mindet), egy fanyalgó szavam se lesz. A nyers brutalitás és a művészi esztétika adekvát kapcsolata, a Bíborhegy legjobb pillanatait idézi, a harmadik felvonásban pedig fúzióra lép az első etap dark fantasy-jellege a második noir-mivoltával. Sőt, egy póktestű mutatványoslány a groteszk, egy gyilkos mama a fekete, a rendező imádott arcroncsoló fétise pedig a gore humor csúcspontjai, vagyis van itt minden, mi szem-szájnak ingere – már akinek.
Eddigi magnum opusán, A faun labirintusán kívül minden filmje megosztó lett a direktornak, talán nem is véletlenül. A Rémálmok sikátora sem fog széleskörű tetszést kiváltani a mozik népéből, azonban egy újabb ékes példája az erényei egy részének, sőt, azoknak talán a legjobb is.
Ironikus, hogy a természetfeletti jelenleg egyik legmagasabban jegyzett mestere épp egy azt nélkülöző filmbe tud a legtöbbet becsempészni magából.
Központi motívumként jelenik meg például a tarot, amelyet elmondása szerint édesanyja rendszeresen használt. Ez az a jóskártya, amely a stilisztikai eleme annak a Gresham-regénynek, amelynek adaptálása régi szerelemprojekt volt számára. A póktestű asszony szintén túlmutat az 1932-es botrányfilm, a Tod Browning-féle Szörnyszülöttek adta inspiráción; a gyerek Guillermót sokkolta a látvány, amikor meglátott egy ilyen mutatványost.
Del Toro filmográfiáját egy fő motívum köti össze: az ember, mint szörnyeteg. Évtizedek óta kreál szörnyeket, hogy tételét bizonyíthassa, most megszemélyesíti ezt egy karaktere. A velejéig romlott Clem szó szerint rémlényt farag a kiüresedett, eltévelyedett lelkekből, egy férfiből, aki visszatérve a háborúból, piába folytja józan eszét. Olyan a Rémségek sikátora del Toro számára, mint Tarantinónak a Volt egyszer egy… Hollywood – kivonja magát, mint szerzőt, hogy helyébe az élménygyűjtő cinefil lépjen évtizedes profizmussal és elhivatottsággal egy műfajban, ami számára is új, de régi vágy.
A Rémálmok sikátora nem a legjobb Guillermo del Toro-film, kissé felszínes karakterei és nem kimondottan izgalmas története miatt. És nem is első alkalommal bizonyítja egy film, hogy lehet középszerű, ha vízió van mögötte, rossz sose lesz belőle.
