Kritika

Rossz döntések sorozata – Remember Me

A Szerelmünk lapjai óta tudjuk, hogy az Alzheimer-kór árnyékában is lehet megható és szép szerelmes filmet készíteni. A Bruce Dern főszereplésével készült Remember Me pedig nem csak, hogy csavar egyet a formulán, de a Hollywoodban továbbra is mellőzött időskori párkapcsolatot rakja a központba, a fiatalkori lánggal szemben. A kérdés csak az, mennyire működik ezúttal ez a felállás.

Mintha az elmúlt két évtizedben az álomgyár is ráeszmélt volna, hogy a szerelem kortalan, és a nagy romantikus történetek nem feltétlen csak tökéletes 25-30 éves párok köré fonhatóak. Gondoljunk csak a Minden végzet nehézre, a Milyen hosszú az éjszakára, az Egyszerűen bonyolultra vagy a Marigold Hotel filmekre. Ezen filmek konfliktusforrása és a szereplők boldogságának gátja azonban már nem egy harmadik fél, a szülői rosszallás, a társadalmi különbségek vagy a félreértések szülte nagy összeveszések.

Az új generáció romantikája az elmúlás, a betegség, a halál, az utolsó esély tematikáival egészül ki, hiszen a főhősök sorsa mégsem lehet egy felhőtlen séta a végső ismeretlenbe.

Ezen a vonalon halad az Örömjárgány, a Szerelem, az Egyre távolabb és az Iris: Egy csodálatos női elme is. Utóbbi kettő konkrétan az Alzheimer-kór súlya alá helyezi szereplőit, ahogy teszi ezt a spanyol rendező Martín Rosete is második nagyjátékfilmjében. Míg a felsorolt alkotások a drámai vonalon mozognak, addig a Remember Me azonban megpróbál humort vinni az alapból is egyedinek mondható felállásába.

A történetben a pár éve megözvegyült Claude (Bruce Dern) egy véletlen folytán értesül arról, hogy egy régi nagy szerelme, Lilian (Caroline Silhol) – akivel egy pár évig tartó viszonyon túl sosem jutottak – egy közeli idősek otthonában él, mert Alzheimer-kórja révén állandó segítségre szorul. A férfi pedig úgy dönt, hogy behazudja magát az otthonba, hogy visszanyerje magának a nőt, aki persze nem emlékszik se rá, se a 40 évvel korábbi érzelmeire.

Meglehetne a bája és a humora – valahol – egy ilyen szituációnak.

Mégis nagyon vékony vonal választja el a hősszerelmes, kedves öregurat, aki tűzön-vízen át megküzd élete nagy szerelméért, az érzéketlen és nyomulós fickótól, aki az egész világnak – beleértve lányát, unokáját, az otthon összes lakóját és persze Liliant is – beadja, hogy egy olyan súlyos betegséggel küzd, amivel egy tucat idős ember körülötte tényleg szembenéz nap mint nap. A film pedig sajnos több okból is az utóbbi felé húz.

Egyrészt egy ennyire érzékeny téma esetén patikamérleggel kell kimérni a poénokat, hogy azok ne csak üssenek, de el is kerüljék a bántó vagy tiszteletlen hangnemet.

És azzal viccelődni, hogy valaki paranoiás vagy hogy bélzavarai vannak, nem túl elegáns egy olyan romantikus filmben, ahol az egyik főszereplő maga is demenciával küzd. A másik vonal persze a morbidabb fekete humor lenne, de az alkotást elnézve ez fel sem merült a készítőkben. Amivel nem önmagában van probléma, hanem annak fényében, hogy valamiért mégiscsak félig vígjátékként próbálják eladni a művet, ami így inkább kínos, erőltetett és bunkó be-beszólásokkal intézi el a komikumot; ráadásul azzal, hogy a Remember Me mindezt Claude szájába adja pikk-pakk antipatikus figurát farag belőle.

Romantikus vígjáték-dráma keverék révén persze a másik oldalon ott a nagy szerelmi szál, ami ha nem is mentené fel teljesen, de könnyedén megmenthetné a film tónusbéli hibáit. Itt azonban szintén hiányosságokba és zavaró alapokba ütközünk. Claude és Lilian, egy színházi kritikus és egy színésznő sok-sok évtizeddel korábban folytatott viszonyt, amely során még csak egy városban sem laktak, ráadásul a nőnek már akkor is férje volt. És most moralitás ide vagy oda, a film nem elég meggyőző abban, hogy az ő szerelmük olyan elsöprő és hatalmas lett volna, hogy hirtelen eszméletlen romantikus gesztusnak tűnjön Claude Alzheimer-tettetése és szegény Lilian pesztrálása régi levelekkel, színházi felvételekkel és régmúlt történetekkel.

Kapunk ugyan egy-két múlt idéző képsort, de ezek sem a színészi játék, sem a forgatókönyv miatt nem érnek célba igazán.

A kémia sem működik jól Bern és Silhol között: rideg sterilség övezi kettejük játékát. De itt van még Claude lánya, aki férje állandó kurvázása mellett sem képes rávenni magát a válásra, és itt az unoka, aki érdeklődik a színház iránt és persze, hogy szerelmes a drámaklub legjobb pasijába. Ezek a szálak azzal, hogy nincsenek eléggé kidolgozva, el is vesznek a fősodor játékidejéből, valamint tovább erősítik a nézői frusztráltságot.

A film egyértelmű fénypontja a támogató és megbízható barát, Brian Cox karaktere,

akitől még olykor egy-két épkézláb viccet is kapunk. Ez persze kevés, ahogy a szűk másfél órás játékidővel is csak félig van tele a pohár. Tény, hogy nem húzták el az alkotók a játékidőt, ugyanakkor a legutolsó harmadban mintha teljes jelenetek hiányoznának. Claude az egyik pillanatban még erősen beszól egy lakótársnak, két jelenettel odébb pedig könnyes szemmel búcsúzik el tőle, miközben A és B momentum közt a két karakter még csak nem is találkozott újra.

A hasonló tematikájú alkotások közt teljesen és joggal fog elhalványulni a Remember Me. Talán, ha megpróbált volna a hagyományosabb vonalon maradni, vállalva, hogy inkább kellemesen átlagos és bájosan megmosolyogtató legyen, a végeredmény is pozitívabb lenne. Így azonban sajnos a javarészt ártalmatlan hibák halmazában elveszik a vélhetően betervezett, de nem megmutatott lényeg: két ember perzselő, életen át kitartó szerelme, amely kiállja a feledés próbáját.

Avatar

Kajdi Júlia

Kajdi Júlia az ELTE-n végezte el a filmes alapszakot, majd az Edinburgh-i Egyetemen a mesterszakot. 2014 óta tagja a ‘tekercsnek. Specializációja a thriller, a krimi és Alfred Hitchcock. Ő a Hírek rovat vezetője.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya