Kritika

Rémfilm – Cukorfalat

 

hard-candy-hoodBret Easton Ellis pszichológiai szörnye visszatért, ezúttal Brian Nelson szereplõjében. Dave Slade megpróbálja úgy elõadni történetét, hogy az a gerincvelõig hatoljon. Minden eszközt bevet annak érdekében,
hogy a nézõk végül a legfeketébb humoron is felnevessenek. De az öncélú és cinikus tréfálkozás képtelen kivezetni a filmet abból, ami: felszínes és hatásvadász pszicho-thriller.

Kilépve a moziból, az elsõ kérdés, ami felmerül: a rendezõ vajon egy rémfilmet akart leforgatni, amely a legalantasabb ösztönökre hat, amelyek miatt egykor tömegek gyûltek a nyilvános kivégzésekre, vagy csupán diagnosztizálni szerette volna, mennyire beteg ez a világ? Az alkotók a napi hírek világából merítették az ötletet filmjükhöz, a történet mögött rejlõ valóság égetõen aktuális probléma; akár bátorságnak is tekinthetjük választásuk, ám a témához egészen felelõtlenül nyúltak, mintha játszadoztak volna kicsit, pont úgy, ahogy hõseik. A játék hevében azonban elsikkadt a lényeg.

Brian Nelson, aki David Higgins producer felkérésére fogott hozzá a forgatókönyv megírásához, sakkjátszmához hasonlította a történetet. Nevezhetõ a sztori macska-egér játéknak is, avagy tekinthetõ a Piroska
és a farkas átköltésének, ám egy ilyenfajta osztályozás sem menti meg a filmet, és nem menti fel a rendezõt, vagy a forgatókönyvírót:  egy igazán komoly témát elvicceltek. A hatáskeltés kedvéért elszalasztották a lehetõséget, hogy valami lényegbe vágót közöljenek a nézõvel. A Los Angeles dombjai között álló villa, amely akár Norman Bates háza mellé is bekerülhetett volna a filmtörténetbe, nem több, mint egy rosszul elmesélt történet színtere.

 A színészek kétségkívül jók,alakításuk az egyetlen igazán értékelhetõ a filmben. Ellen Page (Hayley) egyszerre ördögi és angyali, ahogy ezt a film címe (angolul: Hard Candy) megköveteli. Patrick Wilson (Geoff) megnyerõ és sátáni. Ezekkel a jelzõkkel könnyen visszaadhatók a rendezõ valószínû instrukciói is. Tarantino után a brutalitás „könnyed” megjelenítése már nem jelent semmiféle kihívást. David Slade ezt a helyzetet ki is
használja. Kétségtelen, hogy szakmai szempontból a film alkotói kitettek magukért. A fordulatok és a színészi játék segítségével néhány pillanatra még drámai feszültséget is teremtettek. Slade, aki korábban reklámfilmeket és videóklipeket rendezett, minden eszközt bevet, hogy magával ragadja nézõit. A pontosan megtervezett szín és hanghatások azt a célt szolgálták, hogy szigorú szabályok közé szorítsák az alkotókat, ám inkább zavarossá tették a filmet, ami egy idõ után önmaga szörnyû, és nevetséges paródiájává válik. A kétszereplõs dráma a túlságosan erõltetett nyers megjelenítés miatt elveszti feszültségét, és a nézõ ásítva fordulna el, ha nem taglózná le az egyre erõteljesebb undor.

A rendezõ szájunkba rakja a kérdéseket: vajon a fõhõsök közül melyik az õrültebb? Vagy csak az õrült világ teremtményei mindketten? Rossz kérdések. Az õrült valóságot ugyanis rendkívül egyszerû ábrázolni. Bemutatni, hogy mennyire szörnyû is ez a világ, valljuk meg, nem nagy kunszt: a híradóban, az újságok hírei között hemzsegnek a rémségek. A XX. században végleg elveszett emberi méltóságot azonban jó lenne végre elkezdeni keresni.

 

Avatar

Szentpály Miklós

Szentpály Miklós a Filmtekercs egyik alapító tagja. Magyartanárként és újságíróként végzett a PPKE bölcsészkarán, doktori címet szerzett. Több folyóiratnak ír irodalomkritikákat, magyar mint idegen nyelvet tanít. Specializációja a filmtörténet, a filmnyelv lehetőségei, a szépirodalmi adaptációk, a sci fik, képregényfilmek és szerzői filmek.

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés