Kritika

Terápiás foglalkozás – Renfield

Drakula történetét számtalan feldolgozásban láttuk már a filmtörténet során, de Chris McKay adaptációja nemcsak abban különbözik a korábbiaktól, hogy középpontjába a vámpír segédjét, Renfield alakját teszi, hanem abban is, hogy a humoros külső mögött egy olyan komoly témával is mélyrehatóan foglalkozik, mint a nárcisztikus személyiségzavar.

Drakula történetét jól ismerjük – de milyen lehet hű társa, Renfield élete? Ez a kérdés foglalkoztatta a The Walking Dead kapcsán ismert Robert Kirkmant. Kerekített is hát egy történetet, amiből a főleg tévés munkákon, például a Rick és Morty-n dolgozó Ryan Ridley forgatókönyvet írt, a Lego Batman: A film és A holnap háborúja direktora, Chris McKay pedig filmet rendezett. Az évszázadokon át hű Renfield (Nicholas Hoult) egy önsegítő csoportban rájön, hogy társfüggő, ráadásul egy bántalmazó kapcsolatban él, mestere, Drakula (Nicolas Cage) pedig igencsak manipulatív, lényegében egy nárcisztikus pszichopata. De mit tehet egy, az áldozatok szállításába belefáradt, önálló életre és a feketénél kicsit színesebb ruhatárra vágyó szolga? Szerencsére partnerre talál az önérzetes New Orleans-i rendőrnőben, Quincy-ben (Awkwafina), hogy együtt vessenek véget az éjkirály uralmának.

Talán sokan nem tudják, hogy az első Drakula-filmet a magyaroknak köszönhetjük: Lajthay Károly 1921-ben készítette el a Drakula halálát. A mű alapjául Bram Stoker elévülhetetlen klasszikusa, az 1897-ben megjelent Drakula szolgált, a filmből azonban sajnos alig maradt fenn valami, mert Stoker özvegye az elpusztítását követelte. Hogy ne jusson hasonló sorsra, 1922-ben F. W. Murnau a Nosferatuban már Orloknak hívja a grófot és Knocknak a segédjét, Renfieldet, de a film még így is alig menekült meg az örökösök haragjától. Szerencsére néhány külföldön bujkáló kópiának köszönhetően a sötétség koporsójából kiemelkedő hercege (Max Schreck) végül több száz filmnek szolgálhatott példaképül a vámpírok ábrázolását illetően. Murnau sokat merített a regényből, de abban még nem jelentek meg olyan, a karakterhez máig szorosan kapcsolódó elemek, mint a napfényérzékenység vagy az a bizonyos árnyék, így a rendezőnek a karakter attribútumainak kialakításában legalább akkora szerepe van, mint Stokernek. 

Bár Murnau filmje megkerülhetetlen, a filmtörténet talán máig leghíresebb vámpírját mégiscsak Lugosi Bélának köszönhetjük, aki 1931-ban már Drakula gróf néven állt és szólalt meg hangosan a lépcső tetején Tod Browning azonos című klasszikusában.

Lugosi alakítása lett végül az az előkép, amihez a mai napig visszanyúlnak időről időre az alkotók.

Az elmúlt száz évben persze „A” vámpír alakja filmről filmre alakult, és végül egy olyan gazdag legendáriummá dagadt, amiben kényelmesen megfér egymás mellett a fokhagyma, a szikrázóan szép bőr, a szupererő és -gyorsaság, a tükörkép hiánya, a karó, a regenerációs képesség, a delejező tekintet, az ezüsttöltények, a kereszt vagy az ellenállhatatlan szexuális kisugárzás. A kombináció filmről filmre változik – az adaptációk kedvelőinek izgalmas mindig felfedezni, éppen milyen játékszabályok szerint zajlanak az események.

Az idők során nemcsak vámpírok alakja, de a műfaji paletta is gazdagodott. A kezdetben a horror keretrendszerében gyilkoló szörnyek végül szinte minden műfajra kikacsintottak: megjelentek a humoros (Drakula halott és élvezi, Hétköznapi vámpírok, Frászkarika, Drakulics elvtárs), romantikus (Vámpírcsajok, Alkonyat-sorozat), zenés (Scooby–Doo – Vámpírmusical), sci-fibe hajló (Penge-sorozat, Daybreakers – A vámpírok kora), gyerek- (Hotel Transylvania-sorozat, A kis vámpír) és tinikompatibilis (Vámpírakadémia, ) feldolgozások, de a művészfilmes világ is felfedezte magának a vérszívókat (Nosferatu, az éjszaka fantomja, Csadoros vérszívó, Halhatatlan szeretők). A számtalan műfajból végül az ezredfordulón – talán olyan címeknek köszönhetően, mint a Buffy, a vámpírok réme, az Underworld-sorozat vagy a Van Helsing – az akció emelkedett mindenek fölé, így az utóbbi évtizedben a mainstrem vámpírfilmek elengedhetetlen része lett a hentelés (Abraham Lincoln, a vámpírvadász, Morbius, Nappali műszak).

A vámpírokból aprítani való fa lett, akiket azonban a változatos ölési módok miatt a lehető leglátványosabban lehet megsemmisíteni.

Chris McKay igyekezett a műfajok tekintetében követni a kor szavát, és egy kellemesen balanszírozott akcióhorror vígjátékot szállított, a filmtörténeti ősöket illetően azonban egyértelműen Lugosi Bélához nyúl vissza. Nem egyszerűen tiszteleg előtte, de a modern technológia segítségével konkrét jeleneteket emel be a Drakulából egyfajta előzménytörténetként tekintve a klasszikus horrorra. Ez a szellemes hommage nemcsak humorforrás, de tökéletes pozicionálás is egyben, hogy a néző megismerje a tabutörő játékszabályokat. Nic Cage maga is úgy fest, mint egy elnagyolt Lugosi paródia – a színész sok más filmben idegesítő ripacskodása most végre tökéletes helyet talált, és eszméletlenül szórakoztató alakítása a film egyik legnagyobb erőssége. Persze sok munkája volt a maszkmesteri csapatnak is, akik négy, betegeket ábrázoló, reneszánsz viaszszobrok ihlette fázisban mutatták be az éppen felépülő éjkirályt. Cage fürdik a szerepben, de szerencsére Hoult sem törpül el mellette. A brit színész az Eleven testekből már ismert humoros oldalát vette elő ismét, és nagyszerűen egyensúlyoz a karakter személyiségének két oldala, a bogarakon érlelt izomember és a bizonytalan csatlós között.

Az alkotók jó lóra tettek, amikor a történethez humoros formát választottak – miután a stúdió legutolsó, a témát illetően komoly próbálkozása, Az ismeretlen Drakula hatalmas bukás lett, a vezetőség úgy döntött, hogy Taika Waititi a tematikában már bizonyított Hétköznapi vámpírjai által ihletve mókásabb vizekre eveznek. A humorfaktornak köszönhetően engedhették el a lovakat az erőszak terén is: mivel minden idézőjelben van a filmben, össze-vissza repülnek a végtagok, a képek pedig csak úgy úsznak a művérben. A szépen koreografált bunyóknak köszönhetően az akcióesztétika csúcsra járatott, a liter számra folyó, vörös festéknek köszönhetően pedig a gore rajongók is élvezkedhetnek majd. A legnagyobb örömünkre igazi vizuális orgiában van részünk, amibe olyan fricskák is beleférnek, mint az az égető kontraszt, ami Drakula vérzacskókkal teleaggatott, gótikus templombelsőket idéző és Renfield a stepfordi feleségeket is megszégyenítő, virágos textilekkel díszített otthona között feszül. 

A Renfield annyira vicces, hogy elsőre talán fel sem tűnik, mennyire komoly kérdéseket feszeget, méghozzá nem is feltétlenül komolytalanul.

A bántalmazó kapcsolatok és a nárcisztikus személyiségzavar olyan témák, melyekre csak az utóbbi időben irányult a szélesebb közönség figyelme, pedig az emberiséggel egyidős fenyegetésekről van szó. A toxikus viszonyok kapcsán használt energiavámpír kifejezés velünk él – a filmes vámpírok azonban sokkal gyakrabban a társadalmi elnyomás allegóriájaként jelentek meg ezidáig, mintsem a vérszívó kapcsolatok kifejeződéseképpen. Ez az izgalmas új értelmezés számtalan poénra – és egy tabutéma kibeszélésére is lehetőséget ad, ami szintén komoly pirospontnak számít.

A látvány, a humor és a terápiás réteg a film erősségei – sajnos egyikhez sem tud azonban felérni a csak körítésnek tűnő cselekmény. Miközben Renfield mániákus főnökével hadakozik, a történet mellékszálában egy megtörhetetlen rendőrnő próbál leszámolni apja gyilkosával, a helyi maffiakirálynő (Shohreh Aghdashloo) pici fiával, Teddy Lobóval (Ben Schwartz). Bár a történetszál komoly katalizátorként kellene, hogy működjön, különösen akkor, amikor a félelmet a legnagyobb erényként tisztelő család felsorakozik Drakula mögött, mégis ez a film legérdektelenebb része, ami valójában nem is tesz semmit hozzá a lényegi eseményekhez. Ha nem ez a szál szolgáltatná a filmben az akciószekvenciák apropóját, egy az egyben elhagyható is lenne.

A rendőrnőt alakító, általában szörnyen idegesítő Awkwafina karaktere nem is zavar túl sok vizet a Renfield gengszterekre épített mellékszálában,

Lobo azonban minden pillanatával csak elveszi a drága időt Hoult és Cage remek játékától. Ugyancsak esetlenek és esetlegesek a film romantikusnak (?) szánt felhangjai, amivel végül nem is kezdenek semmit az alkotók – ami talán nem is csoda, ha az igencsak furcsa Awkwafina–Hoult párosra nézünk…

Látszik, hogy az alkotók szerettek volna előállni eredeti elemekkel is, de az újonnan belépő, és éppen emiatt nem kellőképpen felépített karakterek és felmerülő konfliktusok nem elég érdekesek ahhoz, hogy egy percre is versenybe szálljanak a főszereplőkkel. Hiába tűnik elcsépeltnek, Van Helsing beemelése (akár a terápiás csoport vezetőjeként) most talán nem egyszerűen biztonsági játék lett volna, hanem lehetőség, hogy egy jól ismert elem segítségével mélyülhessen a történet is. Sajnos az utóbbi években nem ritka a vámpírfilmek esetében, hogy az akcióesztétika és poénok oltárán a történet esik áldozatul – szerencsére most kapunk épp elegendő ellensúlyozást azért, hogy mégis érdemes legyen rászánnunk az időt erre a gore őrületre!

Molnár Kata Orsolya

Molnár Kata Orsolya a Filmtekercs.hu egyik alapítója, 2020 augusztusáig főszerkesztője. Geográfusként és filmtörténetre specializálódott bölcsészként végzett, PR-, branding- és marketingtanácsadóként dolgozik. Specializációja a képregényfilm, a sci-fi és a távol-keleti filmek.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com